A Lancz Nikoletta felhasználó összes verse >>>
Éber éj
Kínok közt tépem a takaróm,
Szüntelen könyörgöm: nyugalom.
Oldalra fordulok, nem segít.
Hanyatt fekszem, kikészít.
Könnyes párnámba ordítom:
Miért? Miért kapom?
Éjfél.
Lelkesedésem egyre múlt,
Mindenki más régen aludt.
Mély levegőt veszek,
Egy megoldást kieszelek.
Hogy elragadjon az álom,
Bárányokat számolom.
Hajnali egy.
Nem járok sikerrel,
Indulatosan kelek fel.
Dühödten toporzékolok,
Tehetetlen rab vagyok.
Éberségem nem hagy alább,
Állj! Ne gondolkodj tovább!
Hajnali kettő.
Minden remény elvész a sötétben,
Marad helyette kétség, félelem.
Remegő ököllel ütöm ágyamat,
Hátha a testi szenvedés elaltat.
Forró bánat égeti arcomat,
Senki sem hallja harcomat.
Hajnali három.
Levegőt alig veszek,
Talán már nem is élek?
Csendesen bámulom a falat,
Elszállt az összes gondolat.
Lehunyom a szemem,
Elfogyott a türelmem.
Hajnali négy.
Megindul az élet,
Senki sem segíthet.
Dübörög a szívem,
Mi a baj velem?
Millió darabokra tép szét,
Érzem, a rettegés felemészt.
Hajnali öt.
A nap lustán felkúszik az égre,
Izgatott, hisz’ eljött az ő ideje.
Ma is incselkedve nevet rám,
Tudta jól, hogy újra elbuktam.
Verejtékben úszva, megtörten,
Az ébresztő végre megcsörren.
Hajnali hat.
