A Zita Olah felhasználó összes verse >>>
Decemberi hajnalon...
Sodródva tenyerembe hullik
egy álmos hópehely.
Megpihen, s eltűnik.
Zúzmarát lehel
a téli hajnal, didergőn
csusszanó csizmasarkakkal.
Ma éjjel is vártalak,
ébren vártalak...
Bőszen kojtol a kémény,
okádja szürke füstjét,
s felolvad a grafitfelhő mögött.
Szívemből minden érzés
a semmibe költözött,
mint a vándormadarak.
El, valami melegebb tájra.
Szerelmes ölelésre vágyva,
így hagyott itt engem,
árva gyermeket.
Még a lelkem is elveszett,
elveszett...
