A Blahó János felhasználó összes verse >>>
Vihar (Szürreális vers katarzissal, 1975. 09. 08.)
Amikor Nap süt, úgy érzem nevet,
és nem csak Ő, mindenki szeret.
Akármilyen bágyasztó is a meleg,
a nők olyankor sokkal szebbek,
a férfiak akkor férfiasabbak,
ajtók előttünk könnyebben nyílnak,
minden gép csendesebben jár,
a mutató is fürgébb lett már.
A futó perceket szinte látom is,
és élvezem, hogy egymást kergetik,
de nem érik egymást utol sohse már.
Ha felhők csordába verődve jönnek,
érzem a bajt, idegemben a csöndet.
Fáraszt a zaj, a hosszú haj szemembe
lóg. Zavar. Belerúgnék valamibe szívesen.
S a legyek szüntelenül zúgnak,
hol kezemre, hol orromra szállnak,
ragacsos lábaikkal csiklandoznak,
pedig ők is, akárcsak én, álmosak.
Álmos vagyok, hidegen fut végig rajtam,
de ha lehunyom szemem, megfájdul nyomban.
Ki kell nyitni, s nyitott szemmel aludni
nem tudok, vagy lehet, hogy mégis...?
Ezek a felhők rettentő alakjukkal
az álomból jöhetnek elő csak,
Fülsiketítő szélzúgást is az álom produkál.
Akkor egy kicsiny felhő mellém leszáll.
Valaki beszél hozzám. Nem értem,
hisz egyedül vagyok, mégis körülnézek.
Senkit se látok. Azt mondom: Halló! ...
Nincsen felelet, csak egy elmosódó
arc, ahogy felhők közül kilebben
morcos, fekete szemekkel. De nem,
nem szemek, üres lyukak feketén, mélyen
a világűr látszik bennük. Igen,
látom a Tejút elnyúló foltját, vége
a vállamon nyugszik, egy pillanatra
én lettem a világ közepe, milyen furcsa,
belőlem tükröződnek a csillagok,
tüzüket az emberek szemébe villantom.
Eddigi idegességük visszaszáll oda,
ahonnan jött, a felhőkbe, megnyugodva.
Belém nyilallt egy villámlás, valós
a dörrenés, már ébren hallgatom.
Dobhártyaszaggató hang. S most
kiszakadt egy felhő, és ömlik...ömlik....öml...
Mintha géppuskagolyók záporoznának.
Az út mentén ember fekszik, partján az ároknak.
Részeg, fejét diónyi jegek ostromolják.
Körülötte véres tócsa van már.
Feltápászkodik, feje ott marad, lefogja
szemhéját, s hazaindul tántorogva.
Hazafalé, de hogy hol az otthon ki tudná,
mert ő biztosan nem emlékszik rá,
hogy volt egyáltalán otthona.
Lehet, hogy volt, talán.- gondolja.
Mi ez? Persze, megint villámlott,
egy vastag öreg fatörzset látok
az álom fátyolán át agyamig eljut a tudat,
hogy leborult koronájával földet túrhat.
Égő rostjai pattogva ropognak.
Gyorsan! Hívják a tűzoltókat!
Kibírhatatlan szirénák zengenek.
A tűz már egy házra is átterjedt.
Az eső vigasztalan. Mocsárrá áznak a földek.
Átázott ruháikat szárítgatják az emberek
meleg szobában. A világ már átnedvesedett
egészen, s fáradhatatlanul hullnak a cseppek,
a hegyekben tengerszemek nyílnak,
bőszen sötétlő égre kacsintanak.
Visszaint a Nap egy pillanatra,
ezredmásodpercre kipillantva
egy felleg mögül,
s emlékké kövül.
Pontosan láttam a villanást,
ahogy végigviharzott millió agysejtemen át.
Enyém volt a legszebb ezredmásodperc,
egyedül enyém. No lám, ez lennék én? Önző vagyok?
Nem, én nem ilyen akarok lenni. Odaadok
mindent, mit ez a tört idő jelentett nekem,
hogy fénye tükröződjön a szemetekben,
vagy hogy nektek szivárvány legyen.....
Mi a szivárvány? Nyitott kapu az égen.
Az emberiség álló, nagy diadalíve.
Színesen szikrázik, egymás mellett hat
zöld, fehér, piros, s még számtalan árnyalat,
mint megannyi különböző arc,
miket megedzett mindennapi harc,
amelyek egymás rezzenéseit figyelik.
Esőcsepp-szemek fénylő pillantásai,
fénypontjai e nappali éjszakának,
ami után már nem kel fel a Nap.
A Holdat küldi helyébe futárjának
a csillagokkal bevetett égi rétre,
hogy őrködjön a behúnyt szemhéjak között
bújdosó, átaludt feledhető álmok fölött,
s hogy reggelre felizzítsa az eget nekünk.
Hadd káprázzon még csipás szemünk.
Hullámzó életünk termőtalaján, mely bánatot,
keserűséget, kínt, gyönyört, és boldogságot,
ezekhez teret, és időt terem a végtelenség
elképzelt aprócska vadvirágos mezején,
akárcsak az ember által művelt búzatábla
élettől duzzadó sok kalásza
között megterem a konkoly is,
s haszontalan, de szép búzavirág szirmai
tarkítják a búzatábla szőkeségét.
Érzem kéjesen beszívott illat-leheletét.
Hozzád hasonló volt...,
hisz arcod volt
az életedből szikrázó szőkeség,
búzavirág-szemeid villantak rég,
átjárva minden érzékemet.
ereimbe bújva vérré vált bennem
utol nem érhető pillantásod, mely úgy fut előlem,
ahogy a film pereg a vetítőgépben,
mindig más képet mutatva,
s hiába rohannék utána,
felbukok elveszett emlékek korhadó gyökereiben,
mik utamat állják, bilincset vernek kezeimre,
ólom-nehezült ujjaim nyúlnak, recsegnek,
és mint kígyók tekeregnek a képzelet
édenkertjében, s a tudás fáját
ott tövig lerágják.....
Mégis belőle új csemete nő. Lássák.
Ágai arcom vonalait formázzák,
két szemem, két érett alma lett,
illata, pirossága csábít titeket....
Mire hozzáérne szomjas szátok,
szertefoszlik, hogy tovább kutassátok,
ha elveszett egyszer, ami szép volt,
amit szerettetek, és amit tudtatok,
sok értéktelen lom között már,
mint boglyában egy szalmaszál,
amiből egyszer nagyon rég,
mikor becézve szólítottak még,
szappanbuborékot fújtatok,
a szivárványhoz hasonlót.
Az, mielőtt célt ért, szétpattant.
Belőle csak illúzió maradt,
s ezen nevettetek akkor, de ma már
nem tudnátok elviselni a kárt,
hogy idő előtt szétfoszlik a ködben,
magatokra hagyva az illó időben,
mely megújult előttetek egy pillanatra,
csak hogy még gyorsabban szaladjon utána,
hogy utolérje a napsütést, mi nevet ránk ma,
mintha játszópajtásunk lenne a komolyságban,
ami az életünk...
Mi visszanevetünk
kicsit fáradtan,
kicsit csalódottan,
kicsit vágyakozva,
kicsit álmodozva,
de megszépülve, és megemberesedve
s egy kicsit jókedvűen, nem keseregve.
Hiszen nézzük a suhanó perceket,
mint eleven gyermekeket.
Mind szeretetre, és sajnálatra méltó,
míg véget nem ér a játszma
egymást kergetik játszva,
de sohasem érhetik utol.
Ideje ébredni, a lárma elült.
Vihar után ránk csend települt.
S most eső utáni friss lehelettel
jöhet a napfelkeltő reggel.
