A Dudás Péter Krisztián felhasználó összes verse >>>
Aki az lenne, mi sosem lehet
Zúg a lelke mélyén,valami halk remény,
Mely félénk,fél nappal s fél éj.
Szertelen,szabad,kitörni vágyó s zabolátlan,
Halk kattanás csupán a látogató üres poharában.
Tűnődő,mely nem tudja hányad része önnön Magának,
Ismeretlen szemlélője univerzum szerűen mesélni képes szembogarának.
Mit sem érvén,hisz idegen saját testében,elméjében,
Ki ha tovább állna sem,látná szellemlényében,
A Teremtés szikráját,mi tán sosem volt másban erősebb,mint Benne.
Tűzből lett s azáltal vész is,
Hisz ősi Istenek teremtették,születő csillagokban kovácsolván,
Mit sem törődve,pusztulásra s pusztításra teremtetett,
Bár szíve tiszta,önzéstől mentes,De
E világ mely számára oly kedves,Pusztulásra,nem másra
Lett,lesz s volt mindig is,Szenvedés,mely Ő maga osztályrésze,
Hisz erre szánták.Teher,nem más mit viselnie kell,Másoké.
Nemesebb lélek nem lehet,még ha erősebb,magasabbra is szárnyaló,
Mert sorsát megváltoztatni nem képes,nem is akarja.Így a jó.
Tudta s tudja,minden hiába,vágyja ezt,ez beteljesülés,
Égni tűzben,húsról bőr,csontról hús,mindig ég,sosem hűs,
Megsemmisülése sosem örök,mint a Phonix,újratámad,sárból,vérből,hamuból.
Hiteltelenek,gyávák s gyarlók,nem állnak meg színe előtt,
Mert bár időről időre újra pusztul,egy mindig Állandó,
Célja s küldetése tisztább,mint bármely forrás vize,
Teljesítí azt,még így is,hogy sosem egész Szíve,
Mikor végre megtalálná lelkének másik felét,
Létének értelmében fel kell áldoznia,mindent,mi felér Azzal,
Miért odaadná halhatatlanságát,a megújulás ajándékát,
A teljessé válás,mely elég érték,hogy többé ne lássák,s felejtsék hagyatékát.
