A Dr. Balázs Tibor felhasználó összes verse >>>
ÁLOMJÁTÉK avagy a hetedik ébredés
I.
Mint a Szentiván-éjt az álom,
tündérek árnya leng körül.
Valamelyiket kitalálom,
nemlétből hová menekül?
Oda, ahol a képzeletnek
megannyi tündérkertje leng,
s Óperenciás tengeremnek
morajlásán áthallik, cseng-
bong és andalít zenéje?
Olyan ez, mint a hárfák éje,
ha a mester elszenderült,
s a végakkord alámerült
álmába és kíséri szépen;
tündér az árnyát sosem-létben.
II.
Tündér az árnyát sosem-létben
óvja bármi bogáncstól, sártól,
és nem hagyhatja semmiképpen
befeketíteni más árnytól.
Játék ez, melyben sejtelem
és kitárulkozás lehet,
netántán a négy őselem
küld rejtjeles üzenetet;
álomtalanul hallani,
s úgy kéne tovább mondani,
hogy ne lehessen fele más,
mint egy regéből áthallás,
arról, hogy mint engem az álom,
önmagamat is így próbálom.
III.
Önmagamat is így próbálom
kényszerre bírni bármi ellen,
ami felé ha gravitálnom
muszáj, magam legyek az ellen,
hogy önmagamban szétziláljam
azt a legelső menedéket,
amit ezerszer megtaláltam,
s ezeregyedszer is megvédett.
A sejtetést is megőrizni
az ébredő kertek neszéből:
Tündér Ilona surran épen
ki a fene se vad kezéből;
és hány alma ért be az éjben,
kitalálni egy ébredésben.
IV.
Kitalálni egy ébredésben
őselemek hívó szavát,
a szárnyaszegett levegőben
aláhulló est madarát,
s a mezítelen anyaföld
miként vajúdja fiait,
míg a távolban megregölt
táborok tüze már vakít,
és énekelik a kövek,
ha mossák a forrásvizek
azt az újszülött dallamot,
mi sírásban fogantatott.
Sodródom, s halkan dalolok,
hiszen csak porszemnyi vagyok.
V.
Hiszen csak porszemnyi vagyok
s mégis megőriz a világ,
tudod: aprócska csillagok,
kis hercegek, egy szál virág.
A méretek immár csak bennem
lesznek emberszabásúak,
és külön végtelenségemben
futhatnak végtelen utak,
bennem kígyóznak az ösvények,
amelyeken úgy lépkedek,
tudva, hogy magam felé már
csak önmagamtól érkezem, bár
porszemnyi álmomban, vagy ébren
sodródom földben, vízben, légben.
VI.
Sodródom földben, vízben, légben,
s énvelem sodródik a Föld,
hisz úgy vagyok rész az egészben,
hogy az egész csak bennem ölt
magára tükröződő formát.
Egy nárcisztikus ébredésben
a víz bennem csodálja arcát
és visszajelzi - milyen szépen!-,
amit nélkülem nem tehet
üzenetté a képzelet:
hogy szálljon velem a madárdal
légüres térbe, hol madár hal?!
Már zuhanó porszem vagyok,
de a tűzben felcsillanok.
VII.
De a tűzben felcsillanok,
emlékezetem kiszolgáltat:
"isa por és hamu" vagyok,
s hordom magamban a máglyákat.
Emlékezetem áruló
világokat ébreszt velem,
hunyó parázsra hull a hó,
még ég s már fázik a kezem.
Lekaszabolt fák csonkjai
letört ujjakkal mutogatnak:
egyszerre áldozatai
s szolgálói a máglyahadnak;
halad a had és én csak nézem,
ha nem adatott meg elégnem.
*
Mint a Szentiván-éjt az álom,
tündér az árnyát sosem-létben,
önmagamat is így próbálom
kitalálni egy ébredésben,
hiszen csak porszemnyi vagyok,
sodródom földben, vízben, légben,
de a tűzben felcsillanok,
ha nem adatott meg elégnem.
. . .
Zsengéim egyike, Kolozsvár, 1980-as évek, első megj.: Forrás, Kecskemét
