A Adorján Dávid Attila felhasználó összes verse >>>
A természethez
Te vagy a mindenség, az örök igazság,
a fegyelmezett rend, a valódi tisztaság.
Te vagy a szépség és a rút is. a mindenkori vadság,
az elenyésző apró és a végtelen hatalmasság.
És mi kik vagyunk? Honnan jöttünk, hová tartunk?
Mi magunk se tudjuk – jó vagy rossz érzéssel folyton
ezt kutatjuk. Világot építettünk a Te világodba és
rácsodálkoztunk múló csodáidra.
Kaptunk tőled eszközt, tüzet, vért és velőt, szomjoltó patakot s termékeny őserdőt.
Amíg Te teremtettél mi csak alkotni tudtunk,
a Te testedből valami mást, újat formáltunk.
Megtanultuk használni eszünket, szívünket,
s innentől kezdve sorsunk, célunk és öntudatunk lett.
*
De széthullott szándékunk és sokan ellened fordultak,
s az idők folyamán mindig csak romboltak.
S a teremtő természet ránk átkokat bocsátott,
hogy bitoroltuk helyét ezért soha meg nem bocsátott.
Vége lett az aranykornak és mi magunk változtatjuk
a paradicsomot pokollá, az örök ősi
Rendet zűrzavarrá, káosszá.
Az évszázadok kizsákmányoltunk téged,
faltuk gyümölcseidet akkor is ha meg nem érett.
Pedig éretlenül a legjobb gyümölcs is keserű méreg.
Háborúk borzalma után szennyár söpör végig
s a szegények jajszója felrepül az égig s alászáll a földig.
Egy nagy dologban hiszek: a szellem nagyságában,
ez felülmúlhat mindent önnön gyarlóságában.
S ha csak a hit maradt: higgyünk az értékben
a munkával szerzett érték felbecsülhetetlen.
A szabadság s az igazság nem elcsépelt szavak,
az emberi élet elvitathatatlan értéke maradt.
Mindenki küzdjön, hogy mindenki küzdhessen,
mert cél nélkül az élet elviselhetetlen.
