A Szalai Bence felhasználó összes verse >>>
Október végi sötétség
Az Élet-úton baktattam búsan bolyongva,
Körülöttem sötét erdők, susogó sás sírt.
Fejem felett figyelő fekete felhő fed.
Mögöttem vér, vad vihar verte a világot,
Előttem a köd, mint kedvesen kínzó Kétség.
Éjszaka van, végtelen éjszaka.
Én baktatok búsan bolyongva,
Köröttem erdő, sás, fölöttem Hold,
Ragyogása vörös, mint a bor.
Telik az idő percről percre,
Az út alattam egyre csak megy.
A Homály vajon mit rejteget?
Kérdésemre jött felelet.
Mert most szembejött egy árny,
Angyal, de nem volt rajta szárny,
Fehér, de nem láttam az arcát,
Szeme-szája fekete lyuk, pacák.
„Ki s mi vagy, te szellem?
Mi szél hozott erre?”
Kérdeztem én bátran,
Hangom, mint az oroszlánnak.
Nem válaszolt, csupán lépett egyet,
S magáról rántotta le a leplet:
Homály, hűvösen hömpölygő Halál,
A Jövő a szó, mit kiolvasák.
Megyek tovább, marad a táj,
S szemben látok most egy hullát.
Mint csontváz, rajta hús és szerv,
Körötte kis zöld fény dereng.
Kifeszíti két bordáját,
Testébe szemem belelát:
A hús s a csont mind rothadás,
Kapcsolatok,- mit olvasák.
Riadtan megyek tovább,
Harmadiknak jön egy lány,
Ő se több, csak boszorkány.
„Hát te mit hozol számomra?”
Hangomban a remény nulla,
S válaszolt erre a banya.
Válaszolt, mint ahogy szokta,
Rikácsolva, jót vihogva,
Szája órákon át nyitva.
Fásult fekete fogak,
Benne hely a nagy szónak,
Melyt úgy, mint Remény láták.
Én futok tovább, csak tovább,
A táj közben csak változás,
Sűrű sötét erdő eltűnt,
Elémbe egy puszta került.
Köd, gyér fű meg rothadás,
Ennyi, amit láthaták.
Hirtelen egy villanás,
Útszélen sok töklámpás.
Lépek, s nézek higgadtan:
„Na, arra vajon mi van?”
Elfogott a félelem,
Feketeséghez értem.
Kastély volt az, kertje mocsár,
S ő középen állt, mint egy vár.
Ódon falak, ezer torony,
Kapun „Lelked”-vérrel írott.
Bemegyek hát, ajtó nyitva,
Máris majd’ megölt a lárma.
Rikácsolás, ordítozás,
Zombik, koboldok, boszorkány.
Bent száz terem, mindegy zsúfolt
Bútorokkal, festményekkel,
Elrendezés rendszertelen,
Színük sötét, vagy épp fakó.
E várban nincsen semmi fény,
Csak halvány, zöldes derengés.
Levegője fullasztó,
Kandallóban hamu s por.
Itt elpattant a végső húr,
Bátorságom már elmúlt,
Hasznos és szégyen, ki fut,
De elhagytam azt az odút.
Rohanok immár lélekszakadva,
Futok az úton, út fut alattam.
Nincs már édesen vigyorgó lámpás,
Méterenként kék lidércfény vár rám.
S minden elsötétül egyszer,
Megáll a lábam, már nem megy.
Előttem két acélfonál,
Közös pontot sosem talál.
Állok, s várok tehetetlen,
A szél arcomat cirógatja.
Körbenézek, merre menjek,
S megszakít a zakatolat.
Gőzös pöfög a tájon,
Fékezik, hogy megálljon,
Mint fürge macska, felszállok,
„Mehetünk!”- gyorsan kiáltok.
S megeredt a mozdony füstje,
Szén került a tüzes üstbe,
Zakatol a rossz síneken,
Tűnődök a történteken.
Száguldva szel mérföldeket,
A sebesség végtelen.
Ki akarok ugrani,
De testem nem tud mozdulni.
Őrülten rohanunk,
A világból kifutunk.
A vonaton csak én magam,
Kerék szikrázik csillag alatt.
Nincsen, mi megállítson,
Ki nekem egy sírt ásson.
Fékeznék, de oly lehetetlen,
Zokogok, zokogok tehetetlen.
2018.10.31.
