A Tapasztó Nándor felhasználó összes verse >>>
Hullám
A bicepszedbe kapaszkodik a csaj,
már mennétek, huppan a busz,
leesik a kitűzője és még felveszitek
a fülébe súgod, hogy berúgtál,
aztán vihogva szálltok le.
De nem így kezdődik, semminek
nem ez az eleje,
minden valami ásítással kezdődik,
egy kipihent csüggedéssel,
túlaludt derékfájással,
Minden úgy kezdődik, hogy
hajnalban kicsoszogsz inni
és kilövöd az ébresztő órádat,
szóval ma reggel se mész edzeni,
takarítani, tanulni, ilyenek.
Folyatod a nyálad az utolsó
lehetséges szundiig ami
még nem ad túl sok
lelkiismeret furdalást.
Késve érsz oda, akárhova
ahol a történet kezdődik,
kicsit készülsz, felkészülsz
amire nem kellene,
pl. ilyen az, hogy csevegni fogsz
de kivel? mennyit? hol? kikjönnek?
mesélj? ne? stoppolsz Szegedre
- meséled -, ellazulsz, hogytartsamakezem?
nagy levegőt veszel és
majd órákkal később, az első
korty bornál tudod csak kifújni.
Nem egészen így folytatódik,
hanem a beszari napok primőrje
megteremti a csiga-valóságot,
ez a több,
és a péntek esti villamosok
hazafeléi magukba robbantják
a peronon még öcskösnek tűnő
munkások szívének
saját láncaikhoz haverkodását,
bámulttá tesz,
mert olyan az egész
mint a gyulladt fogíny
és a belé ikszet író köröm közt
a fanyar harmónia.
Aztán felszállnak és az ott a valóságuk,
menet közben még a félig szívott
cigijéből kiveri a parazsat az egyik,
ahogy kialszik és füstöl egy megállónyit
az pont olyan, mint a lelkük.
Kötekednek, emberek ülnek el,
mocskolják a fővárost, dühösek.
Igazam van? Kérdezi huncut
odafordulással. Azt mondja,
olyan kövér gyerekeket szeret verni,
mint amilyen te vagy.
Esetlenül gördül ki a hangod,
eljuttok oda, hogy honnan
valósiak?
Borsod, te meg Békés.
Földiek vagytok, ez nagy szó,
ha mást nem is, de a restit
a csabai állomáson ismerik,
építettek ott valamit tizennégyben,
ne haragudj, ötöst ad, ötöst adsz,
tenyere mint valami ötujjú pata,
egy szaru-virág,
lehullnak szirmai a pesti haragnak.
Máskor suli után a buszon,
- ez a kevesebb -
része vagy a busznak, ahol állsz,
kezed a kapaszkodó,
az ülők előtt álltok, az ajkatokról
pattog körbe a borosüveg,
tested mint a ringó harmonikaszó.
Leginkább innen nem akarsz megérkezni,
próbálod lassan kiengedi azt a hülye
levegőt amit tartogattál idáig.
És ott még megy, veled a csaj,
ittasan sugdostok egymásnak,
de aztán vihogva
szálltok le és mint a pincéből
megüt a bor, leszólítasz mindenkit,
a kirakatok mesélnek, számolod
a hajléktalanokat, csacsogsz,
robbansz, sosem látott fekete
bárokba tévedsz a Wesselényin,
összeveszel
a haverjaiddal valami baromságon,
mert égni akarsz, paprikát eszel,
lángolsz, üvöltesz, kiakadsz,
őrült vagy.
Aztán megbékít a mindent
elfogadó posztmodern nyugalom.
De csak egy egészen rövid időre
még elhagyod az iméntieket,
és átvágsz a város lüktető
szombat esti bendőjén,
a lendületed valahogy előrébb van
és minden lépésnél meglódulsz,
bukdácsolsz a térkövek alatt
zabáló gyökerekben, eltúlzott
számú, pacafejű, mirigy arcú
emberek szaglásznak utánad,
bámuljátok egymást, mindenki
koslat valamerre, kajtat
a tarka éjszakában vélt
jóságokért, igazságot követelnek.
Lesik a smartphone ablakát,
mint egy zsebkályha lángjait, amit
hiper eleven dopaminnal fűtenek,
ízlelgetik a három-négy perce
érlelt szópálinkákat.
Másik hely, mások, vártak,
nem vártak, fél órát ráhúzol még
a nyitvatartás kilazult cipzárjára,
megvárod, hogy kihajítsanak,
egy nő hajítson ki, újabb pillanat,
hogy valaki visszautasít,
mert
haverkodsz a saját láncaiddal,
csaholsz még kifelé valamit,
habzol, fetrengő csöveseket
rángatsz fel a hónaljukba kapva,
hőbörögsz, mert nem akarnak állni.
Aztán a Teréz körúton
valamikor hajnalban átgyalogolsz
a gázoló autók foghíjas szendergése
között házi-borral a kezedben,
olimpiai tüzet gerjesztesz
a boroddal és a hirtelen piros
féklámpákkal keverve,
rád dudál egy röhögő taxi.
Nem tudod pontosan, hol vagy
de beléd hasít az egész eset emléke,
Te vagy a legbarátságosabb,
szent egyetértésben olvadsz össze
a rögtönzött csavargókkal,
hazudott történeteket sejtet az éjszaka,
debreceni sírásók árnya
szív a cigidből, amit órák óta égetsz,
bőrdzsekis fazonok után kullogsz,
de elhullajtod a rajtad sehogy sem
álló gönceidet, kapkodsz és sosem
éred őket utol.
Ott a nőd, akit csak most veszel észre
mert végre egyedül maradtatok,
haragszik, folyton elé vágsz,
ahogy sétáltok, cécó, időhúzás,
bárcsak, bárcsak, bárcsak,
ne érne véget ez a szétnyúlt
éjszaka, aztán otthagy,
otthon elfolyt még valamit a takarója alá,
lelöksz néhány gondot a helyükről,
kussban szétterjed a hajnali lakásban,
aztán ülve alszol el, mert hánynod kell
az egésztől.
