A Anita Merklin felhasználó összes verse >>>
Álomébredés
/II.
Jött egy fess úr, kérdezte lágyan, merre visz az út.
Vihet erre is, meg arra is, ebben a szándék az úr!
Mire ez a nagy bú, a lágy, nyári szellő is nekünk fú.
Csak fújjon, míg az Isten engedi – válaszoltam neki.
Pacsirta éneke alábbhagy, minden madár elhallgat,
nem rezzen ág, se levél, csend honol az erdő mélyén.
Az úr elindul, de pár lépés után megáll, visszafordul.
Csak nem hagyja nyugodni, szépet látni elszomorodni.
Egyenesen megkért hát – engem, a soha nem látott lányt,
beszéljem el bánatomnak okát, vagy üsse kő az Isten fiát,
nem tántorít, míg meg nem tudja viselkedésem forrását.
Én csak néztem, nem ehhez szoktam, meghatott egészen.
Az erdő bezárt, a tér szűkebb lett, manók fújták az égi harsonát,
míg változott a terep, ekkor egy szirtnél a hang dobbantva megállt,
felismertem, én fújtam a sok harsonát, hogy kezdtem a mondókát:
A szörnyszülött kígyó, aki gyermekeit megeszi... a legendás sárkány,
Ki a még élőkre vizet hány, álmomban ismét megtalált, s üvöltött a világ.
Vörösen izzott az ég, a szürke ködben nem hallatszott remény, s a vér-
áztatta dombokon füstbe ment emberi erény elcsitult, és a sötét égen
néha megcsillanó fényjáték nevetve fedte fel a jajveszékelések eredetét.
A második felvonásban füst szállt az égen,
nagy kéményekből gomolygott merészen,
száraz és forró volt a levegő, vezérek jöttek,
bent emberi lábszárcsontok futószalagon mentek,
az érzés azt súgta, valami feldolgozásra lesznek,
haladtunk beljebb, amott betonba vájt fekvőhelyek.
Nem volt muszáj maradni, de nem volt hova menni,
a Földet ellepte az iszonyat, arrébb bomba robbant,
a telefonokat elkérték, szólni nem volt hova, s kinek,
engem korlát nélküli teraszon ért a meglepetés, hogy
enyém nálam van, zsebemben maradt, s hogy a térerő
csak egy hibás, végtelen számkód, ebből tudtam: ez álom!
A harmadik felvonásban nagy őshüllőket láttam,
dinoszauruszok üvöltöztek, Tyrannosaurus rexek
hatalmas pofáikat kitárva penge fogsoruk csillant meg,
melyekkel húst téptek, ahol csak értek, hullottak a vérek,
mögöttük vad dzsungelek, hol nem laknak emberek,
mert ők a föld alatt rejteznek – az álombéli szellem súgta ezt,
s már nem is igazán emberek, hanem valami torzszülöttek.
A negyedik felvonásban színes madarak repültek az égen
nyugatról keletre, több madárfaj egy seregbe, élén egy
jácintkék ara, mögötte egy városi szürke galamb, jobbján
egy vadliba, lejjebb hattyúk hada, verebek, utánuk a sasfia.
Sokan voltunk, ember, állat egy gigantikus kompon a nyílt tengeren,
merre a szem ellátott, a golyóbison csak a tengerkék végtelen volt,
melyből nyugodt, kellemes csend honolt, csak az ember háborgott.
Nagy messzeségben pálmafát láttunk, talán egy mini sziget – gondoltuk.
Nyugtatni próbáltam a háborgót, de lőtt a hajón, s meglőtték őt is,
mint kutyát, őt, a pánikolót, lelőtték a katonák, s vérében otthagyták,
a levegőbe is lőttek, hogy csituljanak a népek, betakartuk a holttestet,
majd a közeg felfénylett, s jött nagyon színes napsütés, ez a kezdet volt,
és nem a vég, az emberlét idejének végtelen, hömpölygő kék vizén.
Álomnapló: 2014. április 20.
Kelt.: 2020. február 10.
Frissítés (2021.01.07.)
Interneten talált illusztráció, amely kísértetiesen hasonlít 2014-es álmom harmadik felvonásában megjelenő T.rex-szerű lényekhez:
https://www.heraldscotland.com/resources/images/10711426.jpg?type=article-full
„Reptilián”
