A Anita Merklin felhasználó összes verse >>>
Magány
Napfény helyett ma reggel
a magány sütött rám,
fájdalom emészti lelkemet,
álmomban is rám talált.
Halállal űzött a magány
s halállal táncot járt,
lelkem - mint vérző vad,
kerestem a kiutat.
Ahogy Dante mondta réges-rég:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.”
Most csak füst száll a széllel,
vérrel véstem neved, hogy eztán
a vágy már utol ne érjen!
Felöltöm palástom, mert szemedben
csak rideg fájdalom.
Saját csapdádba estél,
mikor érzelmek hadába kerültél.
Magányos e szív, mikor
a tekintetekkel harcot vív.
Szájad átkokkal sújtja nevemet,
és nem tudod, még csak
észre sem veszed, hogy
önmagad imádata az igazi átok,
mely elhatalmasodott benned.
Sötétben bolyongunk,
némán egymás mellett,
szájunk nem szól, csapda ez,
melynek teremtői magunk vagyunk,
a mélyből kötéllel keressük a kiutat,
miközben felfelé mászni nem tudunk.
Börtön ez, melynek őre őrzi
titkaimat és szelencébe rejtett hamvaimat,
mikor szívem elégett...
Levetkőzném félelmeim, de
a láncok túl erősen fonják körül
törékeny testemet.
Gyáva vagyok élni újra,
nincs tegnapom, se holnapom,
csak a biztos tudat, hogy
megtört lelkem kőbe zárja az oltalom.
Azzá kell lennem, amit vársz tőlem,
aki nem én vagyok,
egy dédelgetni való kiscica,
maszkom mögött üvöltő vadmacska,
de a rácsok túl szélesek,
láncaim túl erősek,
korlátaim túl régiek.
A magány az én társam,
éjt nappallá téve leplezem a vágyam,
keresem a kiutat a mélyből de hiába:
a magány az én társam!
2014. szeptember 4.
