A Darabont Kristóf 2000 felhasználó összes verse >>>
elveszve
nem látom már az egészet egyben,
csak süllyedek lefelé egyre és egyre.
még néha megpillantom a felszínt,
hiába vagyok könnyű,ha már nincs aki elbír.
s száz kéz nyúl értem,hogy kihúzzon,
de én vagyok az egyetlen aki segíthet ezen a túszon.
egyre homályosabbá válik a kép,
már semmi sem olyan mint rég.
ázottan állok most,az utolsó cigim szívom,
körülöttem százak töprengenek,vajon mi lehet a kínom.
tudatom börtönében élek évek óta,
s fejemben még mindig cseng ugyan az a nóta.
csukva a szemem,csak a csendet hallgatom,
próbálok túltekinteni a fejemben kavargó maszlagon.
hiába mégis, csak egy hang suttog a fülembe,
barátom,te jól fel lettél ültetve.
még mindig állok,de már nem töpreng rajtam senki.
a cigim is leégett,ennyi volt ez,ennyi.
fekszem már,pedig csak le akartam ülni,
s közben testem hűlni kezd,egyre csak hűlni.
