A Pécsi Ágnes felhasználó összes verse >>>
Halottaimnak
Majd felveszem a szép ruhám,
fehér blúz, sötét szoknya,
csizmám kipucolva vár,
még kell magamra a fekete kabát...
indulnom kellene -
mégis leülök, kezemben a mécses,
egy piros, egy kék, és még sok apró
fehér gömb, számolgatom éppen,
ez anyáé, ez apáé, ez nagybátyámé,
és így tovább, tovább.
Mennyi holt lélek,
akikért éghet majd a gyertyaláng!
Egyet meggyújtok, és nézem lángját,
- kicsit idézz nekem - mondom árván,
és a láng ropogva ég,
egy, kettő, sok, követem neszét,
mintha minden egyes halottam
üzenne:
- itt vagyunk árnyban, szótlan,
csak érezz, más nem kell!
Látsz te úgyis a szíveddel!
Igen, milyen igaz!
Fáj a megfoghatatlan,
de az emlék megmarad!
És a gyertya lassan elégeti magát,
én meg elindulok ünneplőmben,
mert nekem így jó, ha díszes vagyok kívül is,
látni akarom magamat a gyertyafényben,
mint aki egy találkozóra érkezik!
Pécsi Ágnes
