A Czókoly Sándor felhasználó összes verse >>>
A kanyar... Bár ez novella!
A KANYAR
-írta: Czókoly Sándor-
Az Androscoggin megyére vonatkozó meteorológiai jelentések egész nap nem figyelmeztettek elemi csapás veszélyeire, így aztán annak ellenére, hogy hat óra körül nyugatra viharfelhő gyülekeztek (az efféle jeleket sajnos nem feltétlenül veszik figyelembe a munkájukat előyben részesítőtársaságok, főeg ha a tudomány eszközei előe meg sem jósolják azokat), az Ohio állambeli Harrison buszpályaudvaráról a pénteki menetrendben előrt hatórási járat ezen a januári estén is belevágott abba a közel másfélórás útba, amelynek végállomása egy Paradise nevűkisváros volt.
Márpedig az időárás (mint ahogyan az néha napján is lenni szokott) ellentmondott az előejelzéseknek, s valamivel háromnegyed hét előt vihar tört ki; már nem lehetett visszafordulni - a végcél közelebb volt, mint a kiindulási pont, így a sofő úgy döntött, hogy szembenéz az elemekkel.
Judy és Peter (akik egymás mellett ültek és valami Zack Efron-féle szerelmes zenét hallgattak a fülhallgató két szálán osztozkodva, fejüket egymás vállának támasztva és összehúzódzkodva), talán tudomásul sem vették a kitört égi háborút, ha csak az a néhány kisebb, ám ijesztőfarolás és megcsúszás fel nem tűt nekik, amelyek miatt a legtöbb utasba nem csekély nyugtalanság költözött - többek között Brian-be is. Őegy sorral előébb, egy öregember mellett kapott helyet. Szívesen olvasott volna, de a betű és a szavak kiszedéséhez nem volt elegendőfény, pedig még könyvet is hozott magával, abban reménykedve, hogy az út alatt átrághatja majd magát néhány oldalon. Ami azt illeti, hasznára is vált volna, ugyanis a busz most lassabban tudott haladni, mint általában, így Paradise vonzáskörzetébe is valamivel negyed nyolc után ért be, holott normális
körülmények között már hétkor ott szokott lenni.
Fél nyolc körül aztán bekövetkezett a baleset: már majdnem elérték a "halálkanyart", amikor egyszercsak lesodródtak az útról. A sofő immár nem tudta kordában tartani az irányítást.
Judy és Peter ekkor figyelt fel arra, hogy valami baj van, majd amikor a busz hirtelen keresztbe fordult az úttesten és úgy siklott tovább alig tíz métert, rémülten kapták tekintetüket az odakint a szalagkorlát mögött lassanként el-eltünedező behavazott földre, viszont a tomboló vihartól nem láthattak túl sokat az üvegen keresztül. A következőpillanatban, fényes szikraeső árasztva, a járműa szalagkorlátnak ütközött, s átszakította azt.
Judy szorosan Peter-be kapaszkodott, mígnem a fiú kifordult az ülőelyérő és a széksorok között landolt; bal lába közben belegabalyodott valamibe (nem tudta volna későb sem megmondani, hogy mibe) és egy hirtelen rándulást követőn rettenetes, csikaró fájdalom hasított bal térdébe, mire a kín könnyei záporozták meg szemeit, és amennyire a belészorult lélegzet engedte, gyötrőve felnyögött.
Judy látta ezt, és szeretett volna tenni valamit a fiú segítségére, de nem tudott; őaga is az oldalára dőt, ám szerencsére csak a duplaülésen, így nem ütötte meg magát. Brian a mellette ülő az éppen Peteréhez hasonló mutatványra készülőöregembert segítette visszatartani; minden, amit őaga szenvedett, hogy a homlokát a busz ablaküvegének verte, minek által egy kisebb zúzódás keletkezett rajta.
Peter csak a baleset után kezdett el nyöszörögni, miközben mindkét kezét rászorította sérült lábára, ott a busz padlóján fekve. Nem keltett különösebb feltűést, a járat valamennyi szerencsétlenül járt utasa a saját bajával volt elfoglalva. Miután a járműmegállapodott a szalagkorláton kívül, az emberek fájdalmaiknak adtak hangot, és a sok egybekeveredett morgolódás szülte moraj megtöltötte az utasteret. Valaki például - egy vékony, nyálas férfihang - egyre csak azt hajtogatta, hogy szédül és hányingere van; másvalaki - egy rémült és mély nő hang, amilyet az ember hallván, leginkább egy súlyánál is nagyobb temperamentummal rendelkezővidéki asszonynak tulajdonít - fájlalta a gyomrát és a sofőt szidalmazta.
Judy szintén szédült egy kissé (mint annak a nyálas férfihangnak a tulajdonosa), viszont a kellemetlen érzés a motor lefulladását követőpillanatokban alább is hagyott. Azon nyomban az ülésébe gyötrelmek közepette kapaszkodni és ekképp feltápászkodni próbáló Peter segítségére sietett. Brian a homlokán keletkezett sérülést lefogva (amelyre édesanyjuk minden bizonnyal azt mondta volna, hogy "katonadolog") fordult hátra, és figyelte, amint nőére teljes erőel megmarkolja Peter karját és szerencsétlenkedni kezdenek. Brian már azon volt, hogy segít nekik, amikor Peternek, Judy szorításába kapaszkodva, mégiscsak sikerült visszavergőnie a helyére és visszakerülnie ülőelyzetbe, miközben visítását suttogóra fogva, fújtatott: - A lá... bam! Uh... A lá... bam!
Judy lehajolt az ülés alá, hogy megvizsgálja vőegénye sérüléseit. - A francba! - mordult fel. Peter kiizzadt arccal, hátrdőtött fejjel zihált veszetten a fájdalomtól. Brian ekkor vette észre, hogy jövendőeli sógora egy mély vágást is szerzett az orra és a jobb füle között.
- Ez vérzik! - hallatszott Judy kétségbeesett hangja. - Ki is van fordulva... Pete, fáj, ha ezt csinálom?
Nem tudni mit csinált, de Peter fájdalmasan felnyögött és megrázkódott, miközben kezeivel a Judy által érintett hely után kapott.
- Ez el van törve... Jézusom, mit csináljunk?
A sofő éppen akkor szállt ki a fülkéjébő, amikor a buszon kialudtak a fények. Ez fokozta az utasok közötti kelletlen zúgolódást.
- Miért aludtak ki a fények? - kérdezte valaki.
A sofő nem válaszolt, de megszólalt: - Csendet kérek! Legyenek szívesek, figyeljenek rám néhány pillanatra!
Brian látta, hogy a sötétben minden fej előefordul. A sofő árnyalakja közel huszonöt pár szem tekintetének céltáblája volt most.
- Sajnos kisiklottunk...
- Nem mondja - szólt közbe egy öreges hang, mire néhányan bajaik ellenére is felkuncogtak.
A sofő zavartalanul folytatta: - Rádión beszóltam a társaságnak, ahonnan útnak indítanak egy másik buszt, amelyik beviszi majd önöket Paradiseba, azonban az időárás viszonttagságai miatt, beletelhet másfél órába is, amíg az ideér. Az esetleges veszteségeiket, ami érte önöket, a társaság kárpótolni fogja.
- Miért aludtak ki a fények? - ismételte meg kérdését az iménti öreges hang.
- Nem tudom - vonta meg a vállát a sofő. - Kialudtak. Azon kívül a fűéssel is van némi probléma...
- Az nem lehet! - hangzott fel a rémült és mély nő hang. - A férjem megsérült. Be kell vinnem a kórházba. Másfél óra alatt itt megfagyunk.
A sofő megvonta a vállát. - Nem tudok mit csinálni. A különleges járat sajnos képtelen hamarabb ideérni, de az is lehet, hogy késik.
Hirtelen hangzavar tört ki. Mindenki fújni kezdte a magáét: hogy nem maradhatnak itt majdnem két órán át a hidegben és a sötétben; hogy a gyerekek egyedül vannak otthon; hogy valakinek másnap korán kell kelnie, és a többi.
- Csendet! - próbálta meg türelmesen túlharsogni a tömeg hangját a sofő. - Csendet! Kérem, figyeljenek még egy pillanatra.
Csend lett.
- A különleges járat hoz segítséget is - mondta. - Azt szeretném felmérni, hogy került - e sor komolyabb károsodásra.
Már szinte mindenki hozzáfogott volna ismét, hogy magyarázni kezdejenek, de a buszvezetőleintette őet.
- Egyszerre csak egy beszéljen, de jelen esetben jobbnak látnám, ha állításokat mondanék, és akire valamelyik vonatkozik, az feltenné a kezét.
Az utasok nem szóltak semmit; ezt a sofő beleegyezésnek vette.
- Nos, bár nem látok tisztán ebben a sötétben, de az árnyékokat azért látom. Figyelem a kezeket. Az elsőállításom a következő Eszméletlenek vannak a buszon.
Csend, csak az odakint a viharban tomboló szelek vad játékainak ijesztőhangját lehetett hallani.
- Már elnézést, hogy közbeszólok, de talán értelmesebb lenne kérdezni...
Egy fiatal srác hangja volt; Brian valahonnan a túlsó oldalról hallotta.
- Tehát tegye fel a kezét az, aki lát maga körül eszméletlen embert! - folytatta.
- Ez sem kérdés - jegyezte meg a buszsofő.
- Bekaphatja - jött a válasz. - Ez nem felmérés, amit csinál, csak megzavarja az embereket...
- Legyen szíves, vegyen vissza! - háborodott fel a buszvezető - Ha én egyszer megadom a tiszteletet, akkor...
- Megadja a tiszteletet? Kivitt minket Szibériába, ember!
- Oké, akkor másként fogalmazok: tapasszon szikszalagot a szájára, és csak akkor húzza le onnan, ha valami olyasmit tapasztal, ami a kérdéseimre vonatkozik... illetve akkor se, mert elég ha feltartja a kezét.
Akár szikszalagot tapasztott a szájára, akár nem, a srác elhallgatott.
- Rendben van! - bólintott a sofő. - Most akkor emelje fel a kezét az, aki maga mellett eszméletlen embert lát; legyen az rokon, barát, utitárs, vagy merőidegen.
Brian látta, hogy forognak a fejek a sötétben és az emberek közelebb hajolnak egymáshoz - végül egyetlen kéz sem emelkedett a levegőe.
- Szóval utolsó lehetőég: nincs eszméletlen?
Semmi.
- Nagyszerű - folytatta a felülvizsgálatot a sofő. - Akkor most tartsa fel a kezét az, aki úgy érzi, hogy valamije eltörött.
Két kéz emelkedett a magasba. Az egyik Judy-é volt.
- Maga ott, hátul! - szólt a buszvezető - Mi tört el?
- A... vőegényem... - szólalt meg Judy. - Azt hiszem, eltörte a lábát. A jobb lábát.
- Azt hiszi?
- Eltörte! Nem bírja mozgatni, és nem lehet hozzáérni, mert akkor...
- Nem lehet, hogy csak görcsbe rándult?
- Vérzik is. Attól tartok, hogy szilánkosra tört.
- Attól tart, azt hiszi... ezek szerint semmi sem biztos?
Már áttért volna a másik kéz gazdájára, de Judy ismét megszólalt, szinte már könyörgőhangon, amely alapján bárki elképzelhette, hogy a lány szemébe könnyek úsznak.
- Orvosra van szüksége!
A sofő egy pillanatig habozott, majd annyit mondott: - Rendben van. Nem sokára itt a különleges járat.
A másik kéz gazdájára intett. - És maga?
A már ismert rémült és mély nő hang volt. - Itt, mellettem a férjem. Azt hiszem a karját törte el...
- Azt hiszi?
- Na ne kezdje velem is azt, amit a kishölggyel! Ha azt mondom, hogy eltörte, akkor az úgy is van!
Néhány pillanatnyi szünet, amely alatt a buszsofő nyilván tudomásul vette a hallottakat.
- Most jelentkezzen az, aki könnyebb sérülést szenvedett - szólalt meg aztán.
Nyolc kéz emelkedett a magasba. Ebbő heten csak épphogy beverték a fejüket (köztük Brian is a homlokát), vagy a könyöküket, de nem éreztek már fájdalmat; a nyolcadiknak még mindig sajgott a tarkóján lévőütés, amelyet az üléstámla okozott neki, de egyébként kutya baja sem volt. A többi tíz-tizenöt ember épen megúszta a balesetet.
- Nos - mondta végül a sofő. - Minden, amit tanácsolni tudok, hogy várjuk meg a különleges járatot. Két órán belül mindenképpen ideér. Néhány szabad mentőrvos is jön és hoznak felszerelést. Minden bizonnyal nem a miénk az egyetlen baleset ma este.
- Figyeljen csak! - szólalt meg az iménti vitatkozó kedvűfiatalember, aki hallhatóan nem szenvedhetett különösebb fájdalmakban. - Hogyhogy műödik ilyen ítéletidően a rádió?
Némileg flegma hanghordozása kihozta a sofőt a sodrából. - Örülj neki öcsém, különben itt fagynál meg - vetette felé, majd ismét az egész társasághoz kezdett el beszélni: - Nem tanácsolom, hogy egyedül vágjanak neki az útnak, mert veszélyes. Emlékezzenek, hogy itt van a közelben a "halálkanyar" is... márha ismerik egyáltalán. Higgyék el, hogy vagy három-négyszáz méternyire innen hirtelen eltűik a föld. Ha leszállnak, akkor inkább csak cigarettázni, vagy telefonálni, ha van térerő Nem csak az egészségeseknek mondom, hanem azoknak is, akik úgy gondolják, hogy kisebb-nagyobb sérüléseiket mielőb meg kell mutatniuk egy orvosnak: hogy ne induljanak el egyedül. Gondoljanak bele: eltévedhetnek, és már csak akkor veszik észre, hogy nem is az út felé mennek, amikor már egyikük lezuhant a szakadékba. De az út sem biztonságos! Azt tanácsolom, hogy mindannyian maradjanak itt és türelmesen várják ki a segítséget!
- Már csak az érdekelne, hogyan jön majd fel a segítség a "halálkanyarnál"? - szólt közbe ismét a srác. - Nem lehet, hogy a végén már többszázan fogunk itt hemperegni egymás hegyén-hátán... már aki egyáltalán túléli, és lesz alkalma hemperegni?
- Megkérem a fiatalembert, hogy ne tegye a többiek számára még kétségbeejtőbé a helyzetet! - mondta a sofő, a tag iránt leplezetlenül egyre növekvőellenszenvvel a hangjában. - Az, hogy mi módon küzdik fel magukat, legyen az ő gondjuk!
Tekintetét végighordozta az utasteren. - Egyéb kérdés?
Látván, hogy nincs, visszament a helyére, és magára zárta a fülke ajtaját.
Egy időután a vihar valamelyest alábbhagyott, s többen kimentek a busz elé cigarettázni. A sofő addig is, amíg kint voltak, bezárta a felszállóhelyet (az elsőajtót, az egyetlent, amelyet kinyitott), megelővén, hogy a hideg még jobban befészkelje magát az utastérbe. Voltak, akik még így is akadékoskodtak, morogtak, amiért két-három percenként nyílt és csukódott az ajtó. Néhányan a mérgük megalapozottságát ki is mutatva, szorosabbra húzták magukon a kabátjukat, mintha máris méginkább csökkent volna a hőérséklet odabent.
Brian a bal soron, középtájékon egymás mellett kuporgó, korosodó házaspárt nézte; az asszonyt, akinek a rémült és mély hangja volt és annak férjét, akinek feltételezett kartörése. Judy egyszer csak előe hajolt hozzá.
- Figyu! Nem is kérdeztem meg, hogy te jól vagy-e?
Brian némán bólintott.
- Nem fáj a fejed?
- Nem.
- Csörgött Anyu - mondta a lány. - Biztosan izgul, nem tudja, hogy mi van velünk. Kimegyek és felhívom. Lehet, hogy elszívok egy cigit is. Addig odafigyelsz Peterre?
Leesett a tantusz. Kit érdekel, hogy Brian feje fáj-e, vagy hogy Brian jól van-e? A francokat! Judy ezzel az erőel kezdhette volna azzal is, amikor előe hajolt, hogy: "Légyszi, pesztráld már a pasim egy kicsit!"
- Hogyne - felelte.
Fél szemmel figyelte, hogy Judy a táskájából előeszi doboz cigarettáját (amelyben az öngyújtóját is tartotta) és régebbi típusú mobiltelefonját, vet egy utolsó pillantást Peter lábára (a fiú egyébként elaludt, de fájdalmában néha-néha felnyögött), azzal távozik.
Mióta Peter belépett a családba, vagy mióta kezdett úgy tűni, hogy belép, valahogy minden más volt. Körülbelül két évvel ezelőt ismerkedtek meg Judy-val a Harrisonban, ahol mindketten kommunikációt hallgattak.
Alapvetőn semmi baj nem volt a sráccal. Mindenkivel udvariasan bánt, hajlandó volt bármiben segíteni. De mégis... Brian úgy érezte, hogy míg ezzel a viselkedésével elnyeri mindenki tiszteletét, addig őmaga egyre inkább érdektelenné válik a családban. S való igaz, az utóbbi időben mindenki már csak Peterrő beszélt, arról, hogy milyen kedves és műelt gyerek, nem beszélve arról, hogy milyen segítőész...
Anya és Apa nagyobb tisztelettel kezdtek el viseltetni az új fiú, mint saját fiuk iránt, mindössze azért, mert az a közeljövően feltételezhetőn valamelyik ohioi lapnak fog pletykákat gyűteni és elvont, száraz tésztát nyújtani a politikából. Ha nagy ritkán Brian-re terelőött a beszélgetés, akkor csak fintorgó mosoly kíséretében hangzott el valami olyasmi, hogy „Jó ideje kínlódik már ezzel az érettségivel, befejezhetné már!“
Pedig őtöbbször nekirugaszkodtt már az érettséginek, mégsem jutott el soha odáig, és jóideje volt már tizenkettedikes. Le is merte volna fogadni, hogy szülei nem is vették komolyan eznapi érdeklőését, hogy elment a Harrison nyílt napjára. Lelki szemei előt szinte látni vélte, amint apja lemondóan legyint a háta mögött és azt mondja Anyának, hogy „ Ugyanmár, Teresa! Soha nem jut őbe oda!“
Judy visszatért. Leült a helyére.
- Hol van az az öregember mellőed? - kérdezte.
Brian még csak most vette észre, hogy már nem ül mellette senki. Viszont valahonnan előrő hallotta az ipsét, aki mellette utazott - beszélgetett valakivel.
- Ott van valahol elő - vonta meg a vállát.
- Amúgy, nem volt semmi? - kérdezte Judy. Elpakolta a telefonját és a doboz cigijét a táskájába. Fél szemmel Petert fürkészte.
- Fel sem kelt. Beszéltél Anyával?
- Ja. Ki volt bukva, már azt hittem elájul nekem.
- De mondtad neki, hogy semmi komoly, vagy nem?
- Dehogyisnem. Megkértem, hogy ma este már ne szóljon Peter szüleinek, nehogy még kocsival elinduljanak Harrisonból ebben az ítéletidően.
Brian arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha ő is csak néhány saroknyival feljebb laknának az egyetemtő, akárcsak Peter a szüleivel. Az biztos, hogy akkor most a vőegénynek sem kellett volna ilyen árat fizetnie azért, hogy a menyasszonnyal töltse a hétvégét.
A lány végigsimította Peter hideg verejtékben úszó arcát, közben kisujjával félreseperve néhány hajtincset onnan. Könnyezni kezdett. - Szegény, úgy sajnálom! - mondta elcsukló hangon, és átölelte a fiút. Az felébredt. Halványan elmosolyodott és Judyra nézett.
- Nyugi, nincs semmi baj - mondta. - Mikor jön a... mentőusz?
Brian a karórájára nézett. - Háromnegyed órán belül meg kell érkeznie - felelte.
- Fázom - sóhajtott Peter.
- Én is - jegyezte meg Brian.
Judy felállt. A két fiú ránézett. Épphogynem egyszerre kérdezték: - Hová mész?
A különbség csupán annyi volt, hogy Peter hozzátette: kicsim.
-Megkérdezem a sofőt, hátha van valami plédje vagy valami...
-Hagyd... - szólt volna utána Peter, de Judy ekkor már elindult.
Brian némileg haragosan nézett utána. Rühellte az ilyen alkalmakat; az ilyeneket, amikor kettesben maradt Peterrel. Csak néha-néha voltak képesek többé-kevésbé értelmes beszélgetést folytatni egymással, egyébként ezen alkalmak többnyire kínos csendben teltek el.
Most is zavartan meredtek maguk elé, s alig várták, hogy Judy visszatérjen. Brian látta, hogy nőére egy pillanatig bizonytalanul toporog a sofő fülkéje előt, majd bátorságot vesz és bekopogtat az üvegén.
- Nagyon megütötted magad? - kérdezte hirtelen Peter.
Brian oldalra fordult, szinte elfoglalva a teljes duplaülést. - Nem kimondottan - felelte, majd félresimította haját a homlokából, hogy feltárja ott keletkezett zúzódását.
- Hű az csúnya!
Most rajta volt a sor , hogy megkérdezze, amúgy udvariasságból, ugyanis annyira nem igazán érdekelte: - És neked? Nagyon fáj a lábad?
Peter fél kézzel megveregette a feltételezett törése helyét, majd azon nyomban fel is szisszent. - Aú, ném'má! Még jobban kiütöm magam. Tiszta hülye vagyok.
Ja, valóban! - tette hozzá gondolatban Brian.
- Te, Bri... ugye, szólíthatlak így?
- Ha úgy tetszik! - vonta meg a vállát, miközben könyörgő nézett nőére után.
- Bri... Nem igazán kedvelsz, mi?
Brian rámeredt. - Mibő veszed?
Peter megvonta a vállát, és zihált egy sort. - Fázok - mondta. Judy elindult visszafelé, mielőt azonban még odaért volna közéjük, a fiú alig hallhatóan megjegyezte: - Nem baj, én sem téged.
- Nincs semmi, nyuszó - mondta a lány. - De a sofő azt mondja, hogy nem sokára megérkezik a segítség.
Leült a helyére, ám előte meglátva az ülés alatt, a földön heverőmp3-lejátszót, lehajolt érte és fölvette. Aztán szorosan összebújt Peterrel, aki ismét szenderegni kezdett, és alig hallhatóan annyit mondott: - Nagyon fáj.
Brian kényelmesebben elhelyezkedett; hanyattdőt az ablaküvegnek, lábait pedig feltette a kívülre esőülés, az öregember helyének szélére. Szorosabbra húzta magán a kabátját. Szemeit lehunyta és megpróbált pihenni egy kicsit.
Kilenc órára aztán a havazás abbamaradt és az égbolt kitisztult; a dagadó hold és a csillagok ragyogása láthatóvá vált.. Az utasok kezdtek egyre türelmetlenebbek lenni. Egyre többen, egyre többször jártak ki a busz elé.
Közben Anya telefonált és hallhatóan nyugtalankodott. Judy elmondta neki, hogy még mindig nem jött senki a segítségükre. Anya ekkor felvetette, hogy kocsival felmegy értük. Judy-nak tetszett az ötlet, noha ugyanakkor jobbnak látta volna megvárni a mentőuszt. Végül abban állapodtak meg, hogy Anya elindul kocsival, ő pedig kimennek valahogyan a főtra. Anya azt ígérte, hogy húsz percen belül megérkezik, ami, Judy úgy gondolta, nekik is megfelelő mert körülbelül ennyi időe szükségük is van, amíg Petert támogatva kijutnak az útra. Most, hogy az égbolt már tiszta volt és a hold ragyogásának a természetet belepőhótakaróról való visszaverőése megvilágította a környéket, láthatóvá vált, hogy a szalagkorlát csupán néhány lépéssel mögöttük, illetve felettük van, s ez reménnyel töltötte el. Anyával ugyanakkor abban is megállapodtak, hogy ha időözben mégis megérkezne a segítség, akkor ott maradnak, s mire megvizsgálják mindhármukat, addigra őis megérkezik, és semmiképpen sem fogják elkerülni egymást.
Miután letette a telefont, előe hajolt Brianhez, aki fél füllel nőére beszélgetését hallgatta.
- Ki kell mennünk a főtvonalra, mert Anya húsz percen belül megérkezik - mondta.
Brian megvonta a vállát. - Nem kellene inkább megvárni, hogy jöjjön a segítség? Vagy nem lenne jobb, ha Anya is elejönne ide és segítene nekünk felvinni Petert? Egyáltalán szabad mozgatni azt, akinek eltört a lába?
Judy nem törőve öccse ellenvetéseivel, az alvó Peterhez fordult és gyengéden megrázta. Amikor elmondta neki a fejleményeket, az nem igazán volt elragadtatva, de nem vitatkozott. Szótlanul tűte, hogy Judy minden erejével megragadja a jobb hóna alatt, és jobb karját a nyakába akassza. Peter ekkor szintén megpróbált erő venni magán, és amennyire csak tudott, megkapaszkodott Judyban. Közben Brian egyik kezével megragadta mindkettejük táskáját, a hátára vette, és miután meggyőőött róla, hogy semmit sem hagynak ott, őis ugyanazt tette a közben a fájdalomtól nyöszörögve az ülések közül kikerült Peter bal oldalán, amit Judy a jobbján: támasztékot nyújtott.
A probléma csak az volt, hogy a hely, ahol végig kellett volna vonulniuk a busz elejébe, túl szűnek bizonyult. Briannek támadt egy ötlete. Előe kiabált a sofőnek. Az előzör nem hallotta meg (annál inkább az utastérben maradt utasok, akik meredten néztek rájuk), de a második kiáltást már igent. Elhúzta a fülkéje ajtaját és kelletlenül kihajolt. Amikor meglátta a csapatot, felállt.
- Mit akarnak? - förmedt rájuk némileg ellenségesen.
- Lenne szíves kinyitni a hátsó ajtót? - kérdezte Brian. - Elmegyünk.
A sofő közelebb lépett. - Tessék? Nem mondják komolyan! Már megmondtam, hogy...
Judy szólt közbe: - Autóval jönnek értünk, és hazavisznek. Csak ide a főtra kell feljutnunk.
A sofő a fejét csóválta. - Én egyáltalán nem tanácsolom, hogy...
- Nyissa már ki az ajtót, nem esik semmi bajunk! -szakította félbe Brian. - Csak a főtra megyünk fel, nem megyünk tovább.
A sofő kelletlenül sóhajtott fel. - Hány évesek vagytok ti? - Hirtelen átváltott tegezőésbe.
Judy gyorsan végigsorolta.
- Melyikőök a tizenkilenc?
- Nem mindegy az magának? - kérdezett vissza Judy. - Mi majd vállajuk a felelőséget.
A buszvezetőaz utastérben szerteszéjjel ülőnéhány emberre mutatott. - Ő a tanúim, hogy nem tudtalak megállítani benneteket.
Tanulmányozta még őet egy pillanatig, majd visszament a helyére és vissza zárta magát a fülkébe. Látván, hogy nem történik semmi, döbbenten meredtek az ajtóra, s amikor már ismét előe akartak kiáltani, az hirtelen halk sziszegéssel mégis csak kinyílott.
Elég könnyen lejutottak. Szerencséjük volt, hogy Peter nem volt olyan nehéz, még így sem, hogy elhagyta magát, és minden erejével rájuk támaszkodott. A három fok lépcsőalkotta lejárón éppen lefértek, majd lelépve a legalsó fokról, a két szélső(Judy és Brian) megkapaszkodtak a busz két felé nyílt ajtajára erőített korlátokba, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat, amikor már lent vannak.
A busz elejében táborozó kisebb csapat tagjai fel sem figyeltek rájuk, leérkeztüket csak egy-egy futó pillantással tüntették ki.
A buszvezetőa lehetőlegkevésbé sem volt humánus: amint leértek, már be is zárta a hátsó ajtót, Judy és Brian épphogy el tudták kapni a kezüket, hogy a két egymásba ütközőszárnya be ne szorítsa - Judy Brian hátán lévőtáskája így is a legközelebb volt hozzá. Ahogy Brian félreugrott, megmentve a batyut, a hármas egy másodpercre elveszítette egyensúlyát, és már majdnem a havon landoltak valamennyien, amikor Brian és Judy szabad kezükkel a busz oldalának támaszkodtak. Brian valami nagyon obszcént kiáltott előe a sofőnek, aki fülkéjébe zárkózva minden bizonnyal egy szót sem hallott belőe.
Az elő lévőcsoportosulás ekkor kezdett el velük foglalkozni. Lehettek vagy tizenketten, és az egyikük (a hozzájuk legközelebb álló jóképű ám a szeme állásából eleve bunkónak látszó, kefefrizurás srác), amikor megszólalt, a hangjából kiderült, hogy az a fiatalember, aki alig két órája kissé összeszólalkozott a buszvezetőel. - Hát ti? -kérdezte.
Judy, anélkül, hogy a fiút figyelemre méltatta volna, egy mozdulattal jelet adott a busz nekik közelebb esőhátulsó része felé, az indulásra. Elindultak a járműhárom-négy lépésnyire lévőfara felé, nem is foglalkozva a többiekkel. A fiatalember azonban, úgy tűt, nem hajlandó szó nélkül elengedni őet; néhány futó lépés és már mellettük is termett, éppen amikor Judyék befordultak volna a busz sarkán.
- Hová mentek? - kérdezte.
- Haza - felelte Brian nyersen.
- Hogyhogy haza? - faggatózott az tovább.
- Jönnek elénk - felelte ezennel Judy.
- És ez a srác?
- Velünk van . - Ez megint Brian volt.
- Jó, de mi van vele...
Semmi közöd hozzá - adta meg magában a választ Brian, de eszében sem volt ezt hangosan is kimondani. Helyette: - Eltört a lába. T'án a térde.
Befordultak a sarkon.
- Azt mondta a buszvezető hogy senkinek sem tanácsos elhagynia a buszt.
- Minket elengedett - vágta rá Judy.
- De... de...
Hirtelen mozdulattal megkerülte őet, és elállta az útjukat. - De... Mi lesz velünk... többiekkel?
- Majd jön a segítség, de nekünk sürgő, mert a kórházba kell vinnünk Petert.
- Á, szóval Peter! - Azzal a kezét nyújtotta a félig eszméletlen fiúnak. - Az én nevem Kyle.
Peternek talán fel sem tűt, hogy kezet nyújtottak neki - csak félaléltan, nyöszörögve meredt maga elé. Talán még az sem tűt fel neki, hogy társaságuk akadt. Tudta egyáltalán azt, hogy elhagyták a buszt és elindultak a főtra? Mindenesetre, látván, hogy Peter nem fogadja el a kezét, Kyle megbökdöste a mellkasát. Immár semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy kötekedik.
Briant magát is meglepte, hogy milyen reakciót vált ki benne az, hogy Kyle az eszméletlen Petert, azt a fiút ütögeti, akit olyannyira nem szeret. Hirtelen erőel félretaszította a kefefrizurás srácot, aki épphogy hanyatt nem esett a havon. - Hagyd békén! Nem látod, hogy beteg?
Kyle szemeiben a hirtelen harag lángja lobbant fel, amely aztán a következőpillanatban ki is aludt.
- Jól van na! - mordult fel. - Akkor húzzatok anyátokba és dögöljetek meg valahol!
Visszaindult a többiekhez. Brian dühösen nézett utána, mint aki legszívesebben utánaugrana és leteperné a földre, hogy megmutassa neki, kivel beszélhet így és kivel nem, de egyrészt a jelen helyzet, másrészt Judy ráirányuló, jelentőégteljes pillantása megfékezte.
Elfordulva, a busz farától távolodva már csak néhány métert kellett megtenniük, hogy az átszakított szalagkorláthoz felvezetőemelkedő felküzdve magukat a főtvonal széléhez érjenek. Mielőt azonban folytathatták volna útjukat, Kyle visszatért; Peter nevét kiáltotta utánuk.Az emelkedőaljánál jártak már ekkor.
Megfordultak. Kyle utolérte őet. Ahogy zihált, szájából sűűpárafelhőcsapott ki. - Ne haragudjatok, csak, tudjátok, a nyomás... Ennyi az egész... Már régen otthon kellene lennem és...
- Nekünk is - szakította félbe Judy.
- Ja - mosolyodott el a fiú, bár mintha ezt a mosolyt csak magára kényszerítette volna. A hirtelen beállt csendben való tanácstalan és zavart toporgásából Briannek az a gondolata támadt, hogy ez a magát Kyle-nak nevezőalak akar valamit.
- Figyuzzatok... - szólalt meg aztán. - Tudom, hogy egy barom voltam és... szóval a helyetekben én sem segítenék magamon, de... Nem vinnétek el?
- Mi? - meredt rá Brian hitetlenkedve.
Judy dühösen felsóhajtott.
- Haza akarok jutni mielőb, mert tudjátok, édesanyámat egyedül gondozom, és már régen mellette kellene lennem, és... Emiatt voltam kicsit pipa az imént...
Olyan, de olyan átlátszónak tűt ez az egész magyarázat!
- Na nem! - bukott ki Brian-ból.
Kyle ránézett. - Tudom, hogy dühösek vagytok rám, és meg is van rá minden okotok, de...
Judy tisztában volt vele, hogy ez nem hagyja őet békén addig, amíg kielégítőválaszt nem kap tőük. Így aztán rávágta: - Oké.
- Mi? - nézett rá döbbenten Brian, majd miután megemésztette a hallottakat, a határozottság és az undor keverékével a hangjában kirobbant belőe: - Nem! Judy, mondd te teljesen megvesztél? Elgurult a gyógyszered? Elfelejtetted talán, hogy Anya kocsija csak ötszemélyes? Peternek el van törve a lába, jó ha mellette elférünk.
- Majd megoldjuk valahogy - válaszolta Judy.
- Nem! Nincs mit megoldani...
Kyle feszülten figyelte a Peter feje fölött vitatkozó testvérpárt.
- Jó, tudod mit? - kérdezte a lány. - Képzeld magad a helyébe. Egyedül jönnél haza, és tudnád, hogy Anya csak rád számít (ami persze képtelenség), és megkérnél valakit, hogy vegyen fel, aki viszont nem venne fel, mert előte kötözködtél vele...
Brian szúrós szemekkel nézett Kyle-ra.
- Ez hülyeség! - vágta rá nyomban.
- Szavazunk - szögezte le Judy. - Én azt mondom, hogy vegyük fel, menjünk haza és legyen már vége ennek az estének. Te pedig azt mondod, hogy nem. Peteren áll a döntés.
- Peter alszik...
- Nem... alszom... - nyöszörögte Peter, majd hozzátette. - Csak a lábam tört el, és nagyon fáj, de azért még nem haldoklom.
- És? - kérdezte Judy.
- Együtt megyünk... hjujj, de fáj... Együtt megyünk... mindannyian.
Brian dühösen nézett maga elé. - Kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni ehhez Anya.
Kyle mosolyogva figyelte őet. - Nos?
- Jöhetsz! - felelte Judy.
- Jó, akkor hozom a cuccaimat. Várjatok meg... - Elindult vissza a busz felé, de hirtelen megtorpant és visszafordult. - És mégegyszer köszönöm, és bocsánatot kérek.
Judy bólintott. - Fátylat rá! Az útra azért kimegyünk, nehogy a fateromék elhúzzanak.
Kyle arcán árnyék futott végig. - De azért megvártok, nem? - Majd mielőt válaszolhattak volna: - Segítsek felvinni a barátotokat?
Judy megvonta a vállát. - Miért ne? Azt meg mi köszönnénk meg.
Kyle-t, mintha kicserélték volna, készségesen segített: hátulról megtartotta Petert, miközben a testvérek két oldalról megszorították a fogásukat. Így indultak meg felfelé. A hótakaró alatt a talaj nem csúszott, de azért a segítség mindenképpen jól jött. Kyle többször is közel állt hozzá, hogy hasra bukjon mögöttük, de ilyenkor, mint egy tapasztalt hegymászó, azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát.
Az emelkedő Peter tehetetlenségét és a Brian hátán lévőigencsak nehéz táskák cipelését is figyelembe véve, Kyle segítségének köszönhetőn nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, noha a farkasordító hideg ellenére, víz öntötte el testük minden porcikáját és veszettül ziháltak, mire felértek a főt szélére. Normális esetben tíz-tizenöt másodperc alatt túlestek volna ezen a néhány méteren, most azonban majdnem három percbe tellett, noha közben kétszer-háromszor néhány perces pihenő is tartottak.
Brian immár belátta, hogy Kyle hathatós segítsége nélkül képtelenek lettek volna kijönni az útra. Hálát érzett iránta, s meg is bánta iménti bunkó viselkedését, lelkiismeretének azonban azzal mentegette magát, hogy így legalább kvittek: a srác is megbántotta őet, aztán Brian is ő. Kész. Vita lezárva.
A kezét a fiú felé nyújtotta, hogy segítsen neki felkerülni melléjük.
- Akkor most... - Kyle lefelé mutatott a mélyedés felé, ahol a busz is volt. - Most visszamegyek a cuccaimért.
- Mondd, vissza tudsz menni és vissza tudsz jönni? - kérdezte Brian.
- Ja - bólintott az. Egy hirtelen mozdulattal a földre vágta magát, majd hátával a havas földön fekve és mint aki bobon ül, leszánkázott vissza az emelkedőaljába, s a következőpillanatban már onnan nézett fel rájuk. - Min'gyá jövök! - kiáltotta fel, azzal elindult a busz felé. Brian látta, hogy a kabátja háta tiszta víz és mocsok lett.
- No, pucolás! - szólalt meg hirtelen Judy, és már mozdult is.
- Mi? - meredt rá Brian.
- Lépjünk, amíg vissza nem jön - mondta a lány.
- Mégsem vesszük fel?
- Nem, okostojás... - szólalt meg a fogai között halk sziszegésekkel Peter.
- Tudom, kegyetlen egy ötlet, de úgy sem hagyott volna békén bennünket addig, amíg át nem vágjuk - tette hozzá Judy. - Így meg legalább volt, aki segített felhozni Petert.
Judy elindult, magával cipelve vőegényét, és mivel annak másik karja Brian nyakában nyugodott, az kénytelen volt követni őet, miközben elképedve meredt magyarázkodó nőérére.
- Siessünk, mert ha sikerül eltűnünk addig, amíg visszatérne, úgysem ered utánunk. Majd azt hiszi, hogy Anya már felvett bennünket. Ami pedig azt illeti, legalább hamarabb találkozunk vele, nem?
Brian szólni sem bírt és már nem is akart; elhatározta, hogy immár hagyja sodorni magát az árral.
Három perc alatt megtettek több, mint harminc lépést, ami ahhoz viszonyítva, hogy Judy-nak és Brian-nek kemény támasztékot kellett nyújtania Peter számára, igen csak jó eredmény volt. Az út csúszott, egyáltalán nem volt könnyűakár egyet is lépniük; egyébként Brian volt az ügyetlenebb, ugyanis nem egyszer az őlábai csúsztak meg. Peter egyre hangosabb jelzésekkel adta a tudtukra, hogy a fájdalma minduntalan növekszik - ez szintén arra engedett következtetni, hogy törése van, hiszen ha nem így lenne, akkor a fájdalma már csillapodni kezdett volna, semhogy növekedni.
- Itt van valahol a szakadék is, nem? - kérdezte aztán Brian, megtörve a néhány perces csöndet.
Judy bólintott.
- Akkor miért mondta a buszsofő, hogy senki ne kóboroljon el, mert még véletlenül beleesik a szakadékba? Onnan azért egy kicsit arrébb van.
Megálltak, és kifújták magukat.
- A szakadék - mondta Judy - folytatódik. Tehát itt bekanyarodsz majd balra. A főtat ott balról az a hasonlító szikla, jobbról pedig maga a szakadék határolja. Aztán rögtön következik a jobb kanyar a szakadék mentén. Az autósok beveszik ezt a nagy jobb kanyart és mennek tovább, miközben látják, hogy a szalagkorlát mögött visszatér a föld. De azt szerintem nem sokan figyelték meg, hogy mielőt az ember befordul balra az S - kanyar felsőfordulatánál, a jobb oldalon a szakadék már látható, csak az még nem közvetlenül a szalagkorlát mögött van, hanem egy kicsit beljebb. Tehát itt, ahol most elnézel futólag, föld van, de vagy ötven méterrel beljebb van egy amolyan kanyonszerű irtózatosan mély képzőmény, amely a halálkanyar alatti szakadékból ágazik ki. Nem sok híja volt, hogy a busz nem oda futott be, de szerencsére az az árok vagy micsoda megállította.
Brian elborzadt a gondolattól, hogy alighanem néhány méteren múlott az életük.
- Azért mondta a sofő, hogy a nagy viharban és sötétségben, ami akkor volt, könnyen belegyalogolhat valaki, ha eltéved... Na, de most már nyomás, mert lefagy a lábam!
Elindultak. Két percig hallgatagon gyalogoltak. Már majdnem odaértek a bal kanyarhoz, ahol a bal oldalon lévőhóval lefedett sík elkanyarodik a távolba, helyet adva egy hatalmas sziklaszerűképzőménynek, és ahol az út jobb mentén a korlátsor mögött apadni kezd a föld, míg aztán az el nem tűik a mélyben. Végül szembetalálkoztak az iszonyatos mélységgel.
Nehéz lett volna meglátni az ismét erőödőhavazás fátyla mögül az előtük kibontakozó "halálkanyar" túloldalán lévőutat, és az azt ott továbbra is határoló korlátot.
- Még jó, hogy nem itt siklott ki a busz - jegyezte meg Brian, feszengve nézve azt az óriási lyukas hasat, amely annyi ember életével csillapította már étvágyát.
A lába alatt hirtelen megcsúszott a talaj. Egy- két másodpercig az egyensúlyáért vívott kisebb küzdelmet, majd amikor elveszítette azt, hanyattvágódott az út közepén, maga után rántva előzör Petert, s aztán Judy-t is. Peter felkiáltott; fájdalma intenzívebbé vált, noha a sérülése helyét nem ütötte meg újra, azonban egyéb helyeken, mint a másik lábán a bokája fölött lévőcsontkitüremkedést is, annál inkább. Judy-nak csak a hátsójába nyilallt hirtelen fájdalom, amely azonban azonnal halványulni is kezdett. Brian a hidegben semmit sem érzett; nem tudta volna megmondani, hogy beütötte - e valamijét.
Peter kiáltása végigvisszhangzott a környéken.
Judy Brianre rivallt: - Mondd, mi a nyavalyát csinálsz? Te teljesen megőültél?
- Én csak megcsúsztam... - mentegetőött a fiú.
- Miért nem nézel a lábad elé, te balfék...? - Vőegénye vér, verejték és a test melege által nedvvé olvasztott hó egyvelegének fürdőében úszó sebéhez hajolt. Amikor Judy egyik ujjával megérintette, a fiú ismét felkiáltott.
- Ne haragudj...
- Fáj...
Brian megdermedve, mélyeket nyeldekelve vette észre, hogy Peter sírni kezd (- Na...ha...gyo...hon fá...hájj! - kiáltotta), aztán tekintete nőérére tévedt, akinek szeme szintén könnybe lábadt (- Mi'csiná'jak? - kérdezte szinte már hisztériuksan).
- Hol vannak már anyáék? - tört ki Brian, majd fél kezével megtámasztva magát a földön, feltápászkodott. Judy-ra nézett. - Azt mondtad, hogy húsz percen belül ideérnek. Akkor hol vannak? Tudod, mit gondolok? Azt, hogy ez az egész a te hibád! Nem kellett volna eljönnünk a roncstól, hanem meg kellett volna várnunk a segítséget...
- Milyen segítséget? - kiáltott fel Judy. - Látsz te itt segítséget? Nem jönnek...
- Ahogyan anyáék sem! - tette hozzá Brian. - Elegem van abból, hogy mindig mindennek úgy kell lennie, ahogyan te akarod! Elegem van abból, hogy mindig mindenben neked van igazad... Azért, mert te főskolára jársz, én meg nem, és még azt a rohadt érettségit sem tudom letenni... Azért, mert neked vőegényed van... Azért, mert a vőegényed is főskolára jár! Szarok rátok!
- Brian...
- Ne brianezz engem! Ha nem vennéd észre, te csinálod itt az egész kalamajkát! Elegem van belőed!
Magukra hagyta őet a földön, de nem ment el, csak félreállt, és egy komornyik sértett önérzetével az arcán a szakadék túloldalát kezdte el fürkészni, hátha végre járműfényét látja meg. Azonban mindenfelő csak a sötétség és a hulló hópelyhek alkotta fátyol övezte a tájat. Sehol élet. Sehol mégcsak halvány szikrája sem annak, hogy közeledne a segítség.
Brian a szalagkorláthoz lépett óvatosan, minden mozdulatára odafigyelve, nehogy véletlenül ismét megcsússzon és a mélybe zuhanjon. Hallotta, hogy Judy valami figyelmeztetés-félét mormog felé, de nem értette.
Tekintete véletlenül siklott a szakadékra. A hátán végigfutott a hideg, látván, hogy a mélyén uralkodó lyuk sötétsége még így, ez óriási átláthatatlan függönyön keresztül is látható. Nem festené be fehérre a hó, oly' sötét már a múltja miatt?
Zaklatott sóhajt kieresztve nézett át ismét a szakadék túloldalára, és ekkor meglátta az apja piros Saabját. Azonban nem a főtvonal túlsó részén lévőemelkedő felfelé kapaszkodva, hanem az elméje által ekkor hirtelen elévetített képen. A kocsi a szakadék mélyén feküdt...
Rémülten kapta vissza tekintetét a "halálkanyar" mélyén lévősötét foltra, és ismét meglátta azt, amit az imént is, de ami fölött szemei akkor elsiklottak, mintha csak olyannyira természetes dolog lenne, hogy egy autókerék fekszik odalent a mélyben - bár a "halálkanyar" esetében ezt ki tudhatja? Brian szemét megerőtetve áthajolt a korláton, és jobban megfigyelte a nem is olyan mélyen - a hófátyol által határolt látóhatáron belül - fekvősötét objektumot, amelynek valóban volt kereke. A fiú ekkor már meglátta az alvázat is, és amint szemei már hozzászoktak ehhez a furcsa, a téli esti sötétség és a vihar közös erőel szülte félhomályhoz, a szakadékba zuhant jármű(mert ekkor Brian számára már nyilvánvaló volt, hogy az) teljesebben is kibontakozott előte. Valóban egy piros Saab roncsa hevert az oldalán olyan tizenöt méternyi mélységben, megakadva egy behavazott sziklán... és mozgott! A piros Saab maradványa csúszott lefelé a minden bizonnyal megfagyott szikla szélérő.
- Judy... - suttogta, és hirtelen észbe sem kapott, hogy hívását nőére nem hallhatta idekint, a tomboló elemeknek kitett természetben - majd amikor mégis, felkiáltott: - Judy!! Judy, gyere ide...!
- Mi van? - kérdezte az, miközben a már általa felültetett Peter fejét visszafektette a földre.
- Gyere ide...
- Mi az, megcsúsztál, vagy mi...?
A hangja mintha békülékeny lett volna.
Felállt, és otthagyta Petert. Amikor előzör szeme előt kibontakozott a látvány, majd őmaga is kapcsolt, s aztán látta, hogy az autó (illetce ami megmaradt belőe) lezuhan a semmibe, letaszítja azt a semmibe, felsikoltott.
Tompa puffanás.
Visszhang.
Judy és Brian mereven néztek egymásra. Lélegzetük elakadt, és képtelenek voltak megszólalni.
A távolból sivítás törte meg a csendet; ahogyan a hang közeledett feléjük, megbizonyosodtak felőe, hogy az rendő -, mentő- és tűoltóautók szirénáinak egyvelege. A szakadék túlsó oldalán lévőkanyarban a gyilkos fátylat megtörték a szaggatottan, kéken és pirosan villogó szirénák.
Megérkezett a segítség.
