A Ördög.Adorján Róbert felhasználó összes verse >>>
Csak feledtünk
Róbert Ördög
2017. október 31.
Ördög A. Róbert
Csak feledtünk, Csak feledtünk. Ebből épül ócska létünk, s halálunk: Haza értünk! Ennyi hát!
- Apám dalaiból -
Egy halott Patak hangjai, valahonnan, az őshomályból…
Szeretném, ha utálnának?
Vonagló, repedt hangomat
Csak TE hallod!
Hallod?
Szakadt sorsod!
Hát beléptél!
Időd roppant, és én láttam:
Ahogy félve meginogtál!
És az idő is megállt!
Vontatottan, de megállt!
Vánszorogva, elhagyottan
Cibálta az ócska óra
Az elgörbült mutatót.
És időtlen vitte volna,
Ahogy viszi megvert sorsa
Az időben utazót.
De volt erőd
Mozdulatra,
Mintha semmi,
Soha senki
Nem lett volna,
Aki vadul beégette
A füledbe, a szívedbe
Hogy te LÁTTAD!
Mindent láttál!
S hogy itt minden
Döbbenet!
És még egyszer, és ezerszer
Előléptél. S még ezerszer!
És csak álltál, és csak néztél,
És Augusztus vége volt.
Tán szeptember első napja
A semmit már rég megettük,
S csak azért is!
Mert éheztünk,
Vedeltük az ócska bort.
S zuhogott a nyári hőség,
Idétlenül, ránk morogva,
Torz szavakat kikotorva
És mi talán, elhülyülten,
Talán kicsit megkövülten
Zabáltuk a zagyva lőrét,
Mi jöhet még ezután?
De csak jöttek, jöttek, jöttek!
Mély gödrökből előkúsztak
És a térben zúgtak, dúltak!
Tereikben karmosultak,
Támadtak a vad napok!
És terjengve elvadultak,
S ezer karmok húsba martak:
Kövesedő
Karmos barmok!
Üvöltözve, káromkodva,
Szent igékre szart taposva,
Húgyos löttyben megtiportak
Sebes, könnyes arcokat!
Jajszó sikoltott e tájon.
De könnytelen,
Hazug hangok
Széjjelzúzták
A vérhörgő szavakat!
Minden élet egy kereszt!
Te is látod, én is látom:
Mindannyian tudjuk ezt!
Kékesedő,
Lassú mákony
Magány verte
Torozódó,
Rossz órákon:
Űzte, verte itt a csendet
S a tobzódó őrületnek,
Semmi gátat nem szabott!
És a porzó medrű torzó,
Sárga szikre száradt
Patakunknak
Némasága
Minden rosszat igazolt!
Repedt kövek meredeztek,
Vert medrükben dögledeztek,
Mert a bűzlő, békanyálas
Zöldülő vizet
Elnyelte egy vak üreg.
Csörgedező,
Szép napjait,
Tán sosemvolt
Őshangjait
Lehetetlen megidézni!
Kis medrében
Csontra száradt
Már a gaz!
Halott patak,
Nem dalolsz már?
Soha-soha nem dalolsz!
Elszivárogsz valahol!
És partodon beteg nyárfa!
Néha, néha bólogat.
Fa-gyöngysorral felcsicsázva
Készül már az elmúlásra!
Az átkozott paraziták
Felzabálták vérét, húsát,
Minden ága korhad, rothad,
S mint a szúvas, rossz fogak
Gennyesedő szájüregben:
Merednek a száraz ágak,
Majd lehullnak fisztulásan.
Talán, ahogy velem tette
Egy zavargó léha céda:
Az őrjöngő, vad IDŐ!
Meghívott egy orgiára,
De a tavasz vadvíz árja
Zord, sötétlő éjbe csurgott
Vörös délutánokon.
És akkor a táj felébredt!
S megvadult a vad Bakony!
Elindultak ősi fái!
Gyökér léptük zuhogott,
És jöttek
Jöttek, jöttek
A bíborszemű,
Szomjas állatok.
Kaparták a szikkadt földet
A görnyedt hátú őzikék,
De nyomukon víz nem támadt.
A sár bűzlött, s messze áradt
Undorító kénszaga.
És mindent, mindent letarolt.
Lezuhant az éjszaka!
És indultak botorkálva
Újabb kénköves mocsárra,
Kicsi szívük, amíg bírta!
Vitte lábuk, vitte szívük,
Vitte álmuk, csalfa hitük
Fel- felrémlő
Messzi fények
Átdöfték a pupillákat!
De csak martak,
De csak fájtak!
És az élet véget ért!
Ami maradt,
Csak rögeszme.
Csak homályló
Őszi kép!
Vagy egy KAMPÓ!
Egy kis állat
Merev teste,
Rongy ruhába betekerve,
Fenyőnk alá eltemetve,
Élete csak ennyit ért!
És tanulunk majd temetni,
És már tudjuk,
Mikor,
Hova léphetünk!
Temetővé lesz a kertünk,
Kínt remegnek ősi fáink,
És felejtünk,
Csak felejtünk!
És az őszi hervadásig
Mindent
Álarc mögé rejtünk!
És ha szívünk,
Az- az ócska rongy,
Szakadásig zakatolt,
Aztán néha
Egy- egy percre,
Mint vészt jelző
Jajt sikoltó
Rossz kolomp,
Ha ütemét félreverte,
A levegőbe markolunk!
Sikerül-e hazaérnünk?
Átmászni a másik partra,
Hisz ott van az otthonunk.
Ismerősen hív a lámpa!
S öreg fáink minden ága!
De az a hitegető lámpa
Nagyon- nagyon messze van!
Ma egy állat, holnap ember!
Mind, ki horpadt földre lépett,
Önmagáért!
Csak magáért!
Majd megérti
Hogy itt minden
Vad magány!
Megfulladt már ez a táj!
Saját halálába görnyedt!
És lesz sehol,
Lesz sehol!
Tarka lepkék
Nem lebegnek,
Őszi békák
Nem remegnek
Egy parányi kis helyért,
Ahol egy tenyérnyi,
Kis varangynyi
Varangylétet
Még kérhetnének!
És rémülten arról mesélj,
Hogy életed mit ért!
Mennyit ért?
Mondd el, mind ez
Itt mit érne?
És mondd, miért?
Létünk olykor
Még remélt!
Most, csak nézd e vad világot!
Ezerszer is legyen áldott,
És ezerszer legyen égi!
De most földbe vert a lét!
Egy ásóval, kis kapával,
És néhány letépett virággal:
Egy kis élet ennyit ért!
És én most itt
Mit keresnénk?
Talán egy esélynyi estét,
Ahol hó fagy?
Égre-földre?
Hemperegnénk
Üvöltözve
Egy parányi gyertyalángért,
Taknyos orral?
Egy kapával?
És egy talmi gyertyaszállal?
Hát lobogjon az a láng!
Csak zenéljen, csak zenéljen,
És sikoltva csendre kérjen,
Hát kérlek, most ne pofázz!
Mert mit oszthatsz,
Oszthatatlan!
Veled lesz már
Maradatlan,
S mint szivárgó, elcsavargó
Ócska gázt!
Érzed
Rothadó ruhádon
A DÖG szagát
az élet
Ennyi hát
.
..
.
.
..
