A Daniel Mortifero felhasználó összes verse >>>
Hiú módon hamis remények keltője nem leszek
Hiú módon hamis remények keltője nem leszek.
Inkább állok ama mód felett.
Szárnyaltatva azon képzelgések hadát,
melyek szépek módfelett.
Kezem színével árnyékot vetek a sziklára,
ezzel mosva nevem csengését tisztára.
Holott holtan ülök már a halotti toron,
mi akár a sziklába faragott művészi orom, magaslik a mélybe.
Szemem csűri-csavarja a szavakat,
de nem hallja a falakat
festő szellem ládikáján a fa lakat halk kattanását,
miközben egy gyermek játszik apja sírján katonásat.
Koppanás hallatszik a halk ház könnyekkel könnyedén kikövezett kerítése mellett.
Melengetve a lelket, mámorító dallamával.
S eme dallam által, ismertetik meg az igazak száradatlan szemének éhsége
a vénségre.
A kertek előtt lassan jár a halál,
kinek a gondolat fejébe, mint az élet angyala száll,
kétkedve nézve körbe,
ahogy a kétkedő a görbe tükörbe
hajol. És ha jól kiveszi lelke görbületét, s látja hol a hiba.
(Az pedig nem más minthogy ő nem lúd, hanem liba.)
Tudni fogja, hogy öröksége örök,
addig amíg az életére nem török.
S azt is látja majd, mennyire nem gondtalan, az
ki éppenséggel hontalan.
S ha még én, az ördögbőrbe bújtatott angyal, a torzult elme,
élete utolsó páráját kilehelve,
tovább liheg a nyakába,
sírkövével kalapálva.
Gondold meg, ülve vagy állva
veted magad a szörnyeteg gyomrába, akár az önkényes önkéntes.
Mind az élet, mind a halál
ugyanazon földön kapál.
Gyomlálja a gazokat,
de nem mindig a nagyokat.
Mikor nagyot üt az óra,
minden lélek harangszóra
jár vissza a tóra,
hogy ehessen egy falat halat.
S, mint ahogy a jóllakott lelkek térnek vissza bölcsőjükbe nyugóvóra,
ha a kisebbet elüti az óra,
úgy mondom: többet nem eszek,
hiú módon hamis remények keltője nem leszek.
