A Bozsik Barbara felhasználó összes verse >>>
Bozsik Barbara: A legvégén
A legvégén
Mert olyan lesz a test, oly' kihűlt és szikár
mintha élet sosem táncolt volna benne még
üveges szemek, a bőr szárazon kiált
bárcsak volna, akit ölelhetnék.
Telik az élet, mintha száguldó vonaton
ülve bámulnánk ki a párás ablakon
egymást kergetik nappalok és éjek,
egymást ölelő, homályos alakok.
Én csendben ülök itt, a kihűlt, a szikár;
fekete gödrök a szemeim alatt.
A test beteg, a lélek sem kíván
többet, csak mi emlékül maradt.
Urnája vagyok még elvérzett lelkemnek
magányomat is ellopná az útonálló idő
A vonat robog. A képek peregnek.
És elmállva lehull karomról a bőr.
