A Hodor Lívia felhasználó összes verse >>>
Tévúton járok
Gyermekként jöttem e világra,
pucéran, fázva.
Félelmemben csak sírok, kiáltok,
talán tévúton járok.
Ettem, sírtam, nevettem,
esténként mély álomba szenderedtem.
Álmomba fel-fel kiáltok,
talán tévúton járok.
Játszottam, nevelkedtem, okosodtam,
minden este tágult tudatom, olykor csalódtam.
Korán megtanultam mik azok a szívbajok,
talán tévúton járok.
Bölcsességem nőttön-nőtt,
mellette termetem eltörpült.
Szívemnek semmi mást nem mondhatok:
talán tévúton járok.
Beforratlan sebeim az égbe kiáltanak,
miközben az évek felettem eljárnak.
Keresek, de semmit nem látok,
talán tévúton járok.
Szívem ketrecbe zárom,
alakját jégcsapra formálom.
Kulcsát az öröklét széfjébe zárom,
talán tévúton járok.
Felnőttként megyek majd el e világról,
egyedül, büszkén dagadva a bátorságtól.
Már nem árt a félelem, a düh és a fájdalom,
talán (mégsem?) tévúton járok.
