A Oláh Barbara Viktória felhasználó összes verse >>>
Álarcos ismerős
Ajkam beszélt, hangot mégsem adott.
Szavaimat köd borította,
mint fátyolos reggelen a napot.
Te hallgattál, mégsem értettél.
Bólintottál, de mire is kérdem én?
Hisz eddig észre sem vettél.
Álarcban láttattam csupán magam,
hogy érzéseim ne tudd, ne halld, ne lásd.
De most itt vagyok, maszkom már nincs rajtam.
Hangom hallod már, köd mögül felsejlek
a messzi távolban.
Megismersz mint ismerős idegent,
s én végre köszönök, hello itt vagyok!
Köszönöm, hogy most már látod alakom,
némaságom hangjait is hallod.
Ez vagyok, szeresd, ha akarod.
Én most már falam mögé vissza nem bújok!
