A imlxv felhasználó összes verse >>>
Cím Nélkül
A magányos ősz ismét rámköszön.
Kedvetlen, mint régi barátot üdvözlöm,
s ő felakasztja kalapját a fogasra,
majd szó nélkül foglal helyet szívemben.
Elfoglalja azt, mintha övé lenne,
kiűzve belőle a kedvet és szeretetet,
s csupán kopasz, köddel telt völgyeket
hagy nézni nekem.
Az idő nem vált többé tavaszra,
a beőszült tájat örök tél váltja föl.
A fák némán szólnak felém,
nyugodt tekintetükkel halált kiáltnak.
Nem nyílnak már virágok,
kedvük elhagyott, elfagytak a hideg télben.
Az egykor élettel teli táj
óriási temetővé válik, hol majd lelkem temetik.
A sírköveken megűlt hideg hó soha nem olvad fel onnét,
maga alá utasít mindent,
mi egykor emlékeztetett valamire.
Alkonyodik. A felhők mögött a nap
lassan elmerül a horizonton bíborszín csókkal,
majd magával ránt minden színt,
fényt és szépet: semmi nem marad.
Némán, egyedül fekszem a sötét hidegben.
Megmozdulni nem tudok többé,
ellep a köd és hó, s én
semmivé leszek a rengetegben.
