A Rigó Vanessza felhasználó összes verse >>>
Reményvesztettség
Néma csend, hallgatnak a fák,
Érzem, hogy valahol várnak rám.
Ott, hol az égbolton nap ragyog,
Nyugalomba zárnak ölelő karok.
Majd feltámad a szél, rám sötétség borul,
Sok kimondatlan szó lelkembe szorul.
Villámcsapásként ér a fájdalom,
S magamat az érzésnek átadom.
Dörög az ég, mintha lelkem kiabálna,
S meglátok egy lányt, ki zavarodottá válhat.
Szemei tűzben égnek, szólni nem mer,
Talán attól fél, hogy többé nem kel fel.
Kezeit felemeli, felém nyújtja,
Nem érti miért ilyen keserű a búja.
Szemei már könnyben áznak,
Majd fog egy kést, s karját vágja.
Elindulok felé, szinte már futok,
Segítenék, de hozzáérni nem tudok.
Érzem minden fájdalmát, s nem értem, mi történik velem?
Olyan, mintha ő lenne lelkem sötét fele.
Utoljára szemügyre veszem, kérdésemre választ várok,
S csak ekkor jön a felismerés, hogy a tükör előtt állok.
2016. október 30.
