A Soós Ildikó felhasználó összes verse >>>
Elfojtott szerelem
Mint a fényes csillag, mi szó nélkül ragyog,
csendben, a szívemben én is oly boldog vagyok.
Mint a virág, mely szótlan bontja szirmát,
oly némán boldog a lelkem, s érted kiállt.
Jó ez a csend, de néha már felemészt.
Világgá szeretném kiabálni, de senki nem ért.
Egyedül vagyok.
Mint hegy, amely kívülről kopár,
de belülről forró láva járja át.
Ha felszínre törhetne az igazi énem,
az lenne igaz boldogság nékem.
El kell hogy fojtsam, és rejtsem a világ elől,
nekem az egész világ te vagy,
nincs kétségem efelől.
Szeretnék menni veled a végtelenbe,
ölelkezve, kéz a kézben.
Ahol nincsenek határok, szabályok,
sem hűtlen kétszínű barátok.
Csak szeretet van, jóság és nyugalom,
és nincs törekvő emberi uralom.
Ahol nem más mondja meg hogy mit tegyél,
mi a helyes, mi a szép.
Ahol vállalhatom önmagamat és érzésemet,
és nyíltan nyújthatnék neked ölelő kezet.
Ifjúságunk hajnalán olyan szép lett volna minden,
de az idő múlása felett nekünk hatalmunk nincsen.
Mint hervadó rózsaszál, úgy múlik el életünk,
de ameddig dobog, addig szeret szívünk.
Tudom, sokszor másfelé nyújtod ölelő védő kezed,
és másra tekint csillogó szerelmes szemed.
De hogyha majd csak ketten sétálunk a végtelenbe,
belesüppedve az érzelembe,
felszínre törhet minden elfojtott álmom,
s hogy vége az életemnek, már azt sem bánom.
Akkor már csak rám tekint csillogó szerelmes szemed,
és csak felém nyújtod ölelő védő kezed.
Elrepülünk mi messzire a képzeletbe,
s boldogok leszünk mi ott a végtelenbe.
