A Csikós Szilvia felhasználó összes verse >>>
Mintha
Mintha valami akarna bennem
valami háborút talán.
Talán kiszakadni vágyó szavak
kontra néma száj:
elhangzatlanul meghalt szavak
sírnak-nevetnek bennem,
mit, micsodát tehetek,
mert nem tudok, vagy nem merek
így, egyedül, hangosan.
Jól nevelt lehetek.
Összes termeimben
csendre csend felelget,
meg hát nem is hagyom, nem,
feszített víztükör-nyugalom, az kell,
más most hiába kellhet.
Majd, ha már biztosat tudok,
mi bánt…
… gyerekkorom…
biztosan az a sok fűhangú emlékmaszat,
azok, jönnének megint,
a sárban tocsogók, meg a nyárszagúak
Nem. Pedig hogy szeretem őket.
Hogy szeretem gyerek-magam előhívni…
Akkor talán az álomcafatok
napjaim levetett, eldugott rongyai,
azok, mikor csörren az óra,
szétszakad a fregoli,
tudom, nem számíthatok semmi jóra,
estükben is foszladoznak tovább,
és semmim, semmim nincs,
csak egy megfoltozhatatlan hangulat-darab,
belőlük talán,
talán, ami megmarad…
És mégsem ez.
Pedig mennyire szeretem-gyűlölöm
szorongó-rettegő álom-magam
Csend.
Azaz nem is:
tiktakol az óra,
elszívott cigaretták füstje
mellém telepszik
halkan-szelíden a takaróra
Kicsinység, mégis, csak ennyi kell, hogy értsem,
hogy végre megtaláljam, amit annyira,
annyira sokáig keresgéltem,
hogy értsem, amit féltem érteni
- hiába –
százszorszép szavakat
hangtalan-dobhártyaszaggatón
nem tördelsz már nekem
kristálypohárba.
1992.
