A Szokolay Zoltán felhasználó összes verse >>>
SZALADOK ELÉBED
SZALADOK ELÉBED
A csöndet, a csöndet, hajdani párom,
e kőkemény röggé száradt,
öklömnyi csönd-darabot
rögtön a vers elején,
ugye hallod?
Hallanod kell most.
Ez itt az első szó helye.
Nem hangozhat el az első szó.
Csonkán, eleve sérülten,
nélküle jön világra a vers.
Soha nem tudom majd felolvasni.
Ismerem az első szót. Hallom a hangalakját,
mint vérem szabályos lüktetését.
Érti a tudatom, de kimondanom nem szabad.
Titkolnom kell.
**
Száraz virág a hideg kőpadon.
Ki tette oda, magam sem tudom.
Ha hozzáérnél, porrá omlana.
Felhőkön túlra szállt már illata.
Szeretet nélkül üres váz vagyunk.
Valakit várunk. Élve porladunk.
Kövünkön fekszünk ébren reggelig.
Időnk törik, percekké szétesik.
Fölöttünk forgó pókhálós plafon
az ég, a menny, a világhatalom.
Akik most láttok, tőlem kérditek:
mivel vétettem? hol? mikor? kinek?
Cirkalmas mondat hosszú szalagon,
hogy bűneimet be kell vallanom.
Fölém hajoltál. Látom arcodat.
Nem folytatunk már látszatharcokat.
Műsor kezdődik, irodalmi est,
jelen vagyok, de minek már a test?
A végrehajtó bármit végrehajt,
talán e vers marad belőlem élve majd.
**
A testre márpedig szükség van.
A társéra. Nem a magunkéra.
Az ő testére szükség lesz mindig.
Kapaszkodjatok, teológusok,
lélekgyógyítók, látnokok,
múlt- és jövendőmondók,
értsétek meg végre:
az üdvösséghez, ahhoz kell a test!
Egymáshoz kell érnünk.
Csak azon a felvillanó
parányi fényponton át lesz járható
két lélek között az út.
Imádság az érintés.
Az üdvösség maga a híd:
két lélek összeköttetése.
Másban ha hinnétek,
az mind csak evilági, talmi.
Azért nem volna érdemes
se élni, se halni.
**
Sebhelyes homlokú, kajla költő
hiába kéri, hogy szeressék.
Mást diktál a divat,
mást a médiacsatornák,
mást a mai értékrendek,
mást a piacok. Nem trendi,
nem cuki, nem menő az ilyen
zellergumó formájú férfi.
Komposztos ládába hajítják,
hadd rohadjon el.
Visszatérhet a puszta anyagba,
amelyből vétetett.
Az majd öleli, befogadja.
Forduljanak el, ne sajnálják!
Szánalom, vigasz, együttérzés
szép gesztus mind, de nem Szeretet!
Próbálom visszapörgetni
időben-térben, hogy nekem Veled mégis
– a fenti kegyetlen törvény ellenére –
mikor és meddig és miért sikerülhetett.
Mert sikerült, mert szere ---
és megint a csönd kőkemény tömbje,
mint egy becsapódó meteorit,
lyukat szakít ezen a ponton a vers kérgébe
és elhatol a másik oldalig.
A bolygó átelleni pontja néha közelebb van,
mint az ismerősnek hitt innenső.
Mert sikerül, mert sze ---
Avagy csak áltattuk
egymással egymást?
Valaki valakit röstellt szeretni
és becsapta végül kíméletlenül?
**
Nimfácska fürdik ám
délelőtt, délután,
hatalmas habhegyek
takarják völgyeit,
miket jól ismerek
GPS-em szerint.
Nimfácska csintalan,
kezében hajkefe,
nem szégyellem magam,
nem tudja, látom-e.
Nimfácska fürdik épp,
feléje leskelek,
kedves, idilli kép
(közben már este lett),
s ha boldog napja volt,
a végén fölsikolt,
mint egy pajkos gyerek.
**
Leltárt akarsz?
Rövid időre szegődtél páromul.
Arra is csak úgy, hogy a találkozásainkat
titkolnunk kell. Nem érhettem Hozzád
az utcán, a buszmegállóban,
a világváros reklámdzsungelében,
a világvégi néptelen ösvényen,
a suttogó fák rezgő árnyékában,
de még itt sem, a lelkem kapujában.
Bármikor szembejöhet egy ismerős.
Lakóhelyedtől többszáz kilométerre akár.
Színházi előadáson ültünk egymás mellett,
mint két idegen. Színház volt maga az élet is.
Véletlen szólt egymás mellé a jegyünk.
A karfán sem súrlódhatott kezedhez a kezem.
Kölcsönszobák fényketrecei.
Intesz, hogy húzzam be a függönyt.
Fejünk fölött az égi ventillátor.
És vetkőzöl, remegve a vágytól.
Gyere velem, gyere velem, igen, igen, most, most.
Százhuszonötször lehettem részese
fülembe suttogott-zengett-sikoltott örömödnek,
köszönöm. A magamét is, azt a huszonötöt,
amit Tőled kaptam. Köszönöm.
Életem legszebb pillanatai voltak.
**
Amikor eljegyeztük egymást,
ezüst fény vonta be a holdat.
Tréfára vettem kínunk: meglásd,
egyszer majd úgyis elrabollak.
Mindketten tudtuk: csodák nincsenek.
Csak kötelék van: férj és két gyerek.
Jegygyűrűnk furcsa. Inkább jegykereszt.
Magam hordom. Te már letetted ezt.
S a hold is elgurult a fák alá,
mint kivégzett túsz vérlucskos feje.
Az éj mohón magába rántaná
a megváltatlan testet is vele.
**
Évődő neveket viseltünk
titkos üzenőprogramokban.
Te voltál Tzitz, tézét írva
a kunkorodó C-betűk helyett,
én meg Matz, ugyanúgy.
És kanyarogtak a kérdőjelek
egymáshoz, cirógatósan.
Felébredtél? Mit álmodtál?
Most kávézol? Mit csinálsz?
Visszafekszünk még egy kicsit?
Csak tíz percre, nehogy elkéssünk.
Kívánlak, Tzitz.
Érezlek, Matz.
Hullámzó óceán két partja vagyunk,
fejünk fölött az égi ventillátor
vezérli örvényünk ünnepélyesen.
S megint a csönd, a kőkemény rög.
Eltorlaszolja a lélegzetet.
Megállítja még a verset is.
Hol vagy most, Tzitz? – kérdezi Matz.
Már nem vagyok sehol – válaszolja Tzitz.
Akkor én sem. Nem élek.
Elvillantam, kihúnytam.
Töröltél kapcsolataid közül.
Számomra nem vagy elérhető.
**
Ültünk a padon és épp azt éltük át,
hogy együtt ismerjük meg
egymás gyermekkorát:
a Tiédet velem, s az enyémet Veled.
Szálltunk, találkoztam az édesanyáddal,
és szépnek láttam, akárcsak Téged,
és kabátot adott rám, aggódott angyalian,
tél van, meg ne fázz, kicsi fiam.
És bemutattam Neked az édesanyámat,
néhány pillanatra a kedvedért feltámadt,
és elmondtad neki, igen, költő lettem,
nincs az ég alattam, sem a föld felettem,
vagyok, aki voltam, Szokolay Zoltán,
és Te megígérted, nagyon vigyázol rám.
**
Magaddal elhitetve mondod:
nincsenek talpad alatt csontok,
nem topogsz bokáig a múltban,
ijedten, idődből kihulltan.
Mézet őrzöl szádban,
cukra kicsapódott,
ikrás magányodat
híg sziruppá oldod.
Magaddal elhitetve mondod:
csak velem lehettek itt gondok,
könyvhalmok közt éltem, romos-lomos portán,
csoda, hogy a tető télen nem omolt rám.
**
A hamvadó üszökből
egy könnyű szélfuvallat
támasztott utolsó tüzet,
majd nevetve suhant tovább,
hűvösödtek az éjszakák,
nem maradt több élő parázs,
kihúnytak, mint a forradalmak,
a szerelmek, az őrtüzek,
és dérütötte néma fák
tartják hófehér terhüket.
**
Játszott velem egy nő, tenyerében hordott,
ha becsukta öklét, akkor voltam boldog,
ujjai között rám édes napfény csorgott,
csak Te lehettél, senki más.
Aki vadászoktól, csőszöktől megvédett,
mikor a málnásban kerestem ebédet,
barlangba rejtetted óvatlan medvédet,
csak Te lehettél, senki más.
Játszott velem egy nő, szerelmesdit játszott,
döcögő szívemnek szapora viháncot,
közös keresztünkhöz képzelt ezüstláncot,
csak Te lehettél, senki más.
A nyílegyenes gyalogút, amin az ember hazaér.
A kristálytiszta vízű kút. A padláson lengő kötél.
A végtelennek bizonyult véges idő, a tiszta tér.
Csak Te lehettél, senki más.
Holografikus vetületként élő rezgések. Gyermekálom.
Kimerevített mozdulatsor. Szétvágott film. Az ifjúságom.
Ahogy az ajtó mellett álltál. Ahogy vetkőztél. S ahogy látom.
Te voltál, Te vagy, Te maradsz.
Jókedv, ha nem győz le betegség.
Irgalmazó vasárnap esték.
S ki eltűnik, de hagyja, hogy keressék,
csak Te lehetsz az, senki más.
Templomkerti jeges kövön
kisarjadt örökzöld öröm,
szabadságom és börtönöm
csak Te maradtál, senki más.
És ahogy J.A. írta régen,
forogva fájdalma tüzében:
„a legutolsó menedékem”
csak Te lehetsz már, senki más.
Fekvő nyolcas voltál fogyó életemen,
mőbiusi zsoltár, kanyargó végtelen,
kagylóként csukódsz rám. E végső kegyelem
csak Te leszel majd, senki más.
**
Szaladok elébed,
végre szól a csengő.
Sokat fohászkodtam,
megszánt a Teremtő.
Szaladok elébed,
nem is tudok futni,
így kell botladozva
a kapuig jutni.
Szaladok elébed,
hazajöttél, Drága?
Szaladok elébed
bele a világba!
Szaladok elébed,
s nem Te vagy itt mégse,
csak a mindenséget
szabályozó erő
búcsúölelése.
