A Szokolay Zoltán felhasználó összes verse >>>
A híd alól
Az Einstein-Rosen híd alatt
takar a térből egy darab,
nincs több mérhető pillanat,
a csillagőrség elhalad,
lassítom lélegzetemet,
ügyelnem kell, hogy ne legyek
se látható, se hallható,
se köthető, se oldható,
az Einstein-Rosen híd alatt
számolgatom a társakat,
tátott lélekkel szállnak át,
mint kihajított rongybabák,
üresen kívül és belül,
mert egyedül, mert egyedül
testük hullajtva tűnnek el,
a kvantumhab mindent benyel,
féreglyukon átkergetett
bűnös-bűntelen lelkeket,
szerelmek robbanásait,
s a történelem árnyait,
és vissza többé nincsen út
annak, aki most belehullt,
annak sose lesz másik part,
annak lelke is belehalt,
mert egyedül, mert egyedül
túlélni sosem sikerül.
Lapulok, rejtem magamat,
el ne kapjon az áradat,
mert én majd veled, csak veled,
mert én sehová nélküled,
mert amíg éltem, vártalak
az Einstein-Rosen híd alatt,
csak eltűntél, de jössz te még,
majd rám találsz, adná az ég,
majd átölellek, mielőtt
hódítanánk új téridőt,
összeérünk, felvillanunk,
egymáshoz olvasztjuk magunk,
együtt győzzük le, nem vitás,
a zsarnok szingularitást,
mi együtt jutunk át oda,
és az lesz kettőnk otthona.
A puha csend bebugyolál,
csak szeretet van, nincs halál,
és csak e vers zenéje szól
az Einstein-Rosen híd alól.
