A Szokolay Zoltán felhasználó összes verse >>>
Üszköt ragad
Sosem bocsátják majd meg: annyiszor
nyílik-csukódik bennem egy trezor
és nevek, rangok, címek, rejtjelek
terítik be a médiateret,
ahányszor az a perc eszembe jut,
mikor az egyszemélyes háborút
kezdtem játszmáik ellen, ellenük;
ne mondjátok, hogy hagyjuk, nincs nevük,
rágyújtottak, köszöntek, jó napot,
csak sört kértem, ők négy unikumot,
zsebemben minimagnó surrogott,
koncentrálnom kell, mennyit mondhatok,
és mi az, ami közszájon forog,
– amit már tudnak, nem lehet titok –,
vékony fonálon, szakadék felett
egyensúlyozva, úgy, ahogy lehet,
csak imbolyogtam, mint a gyertyaláng,
üres szavakkal: voltaképp, gyanánt,
tulajdonképpen, lényegében,
az összefüggést, ha értem, mégsem értem,
de látnom kellett éjjel-nappal ébren,
babakocsi gurul a ferde fényben,
patyomkin-lépcsővé lett ürességen
bukdos, kacsázik égig, tengerig;
csak abban bíztam, hamar eltelik
pár évtized, és az leszek megint,
anyám fia és lányom édesapja,
a diktátorokat kirakom a napra,
tányérnyalóik hada szertefut,
s a rendszer, mint a homok, szétpereg,
a fűben fekszem, jönnek emberek,
és újraéleszt, aki megtalál,
a megbocsátás ott már nem halál,
és nyílegyenes lesz a hazaút,
és elmondhatom, védtem magamat,
hogy ne vegyék el tőlem lányomat,
és megátkozom azokat, akik
a sárba szórták plüssjátékait,
és befejezem homlokom mögött
a félig megírt költeményeket,
egyensúlyozva, úgy, ahogy lehet,
vékony fonálon, szakadék felett.
Kettős játékot próbált játszani
a megzsarolt kis vidéki tanár,
az árokparton összerugdosott
jámbor poéta, ma is az vagyok,
sárral kevert vér nekem is jutott,
és ez nem festék, nem költői kép,
ütöttek, hogy a magnót elvegyék.
Ne mondjátok, hogy oly mindegy ma már,
így jártál, balek, oda se neki.
Nem kell se vád, se bűnhődés, se gyász,
előre nézz, hogy el ne ess, vigyázz,
a múlt azé, ki megművelheti.
Ne mondjátok, hogy hagyjuk, nincs nevük,
mert jól tudom, hogy Hajnal, Kazai,
a gyilkos rendszer kis kápójai
jól élnek ma is, nyugdíjuk magas,
bűneikért sosem járt kurtavas,
mindegyik „tiszta”, „bátor”, „jellemes”,
a Parlamentnél kormányellenes
tüntetéseken szelfizik maguk,
szabadságzsírtól fénylik homlokuk,
demokratává lett már mindegyik,
bontják a törvény szövedékeit.
Ne mondjátok, hogy elmúlt az a kor,
felejtsem végre, hisz ebcsont beforr.
A rendszer működése ugyanaz,
csak precízebb és alattomosabb.
A zászlók mások, meg a címerek,
és rövidebbek most a jelszavak,
könnyebben megjegyezhetők,
szabad minden, cáfolni nem szabad,
ők nem törik ki soha nyakukat,
az biztosítja biztonságukat,
hogy szolgálhatnak idegeneket,
nyers hús fölött keringő legyeket,
mizantróp arcú bankománokat,
selyemnyakkendős jogüzéreket.
A bűnszervezet ma is működik,
csak megváltoztak fő módszereik,
demokrácia látszata mögött
pörögnek már a Deep State eszközök,
finoman szerzett információk,
tudatformáló hadműveletek,
játszmák, kampányok, háttérhatalom,
ugrálnak kamuprofilok között,
ellenőriznek jelszót, verseket,
benéznek minden ablakon.
Ügynökhad helyett „megnyert emberek”
hozzák-viszik a hamis híreket,
aktív intézkedések szélkakasai,
ahogy vezérlik őket, úgy cselekszenek.
S hogy kik vezérlik? Kell-e mondani?
Triplán fedett urak, a szakma csúcsai,
az arctalan, orcátlan főnökök.
Ha egyet kilősz, lép helyébe más,
hiábavaló itt minden lázadás.
Ne mondjátok, hogy ezt se mondhatom,
hogy új korszak jött, jobb a hatalom,
szabadság, ünnep, blabla, blabla.
Amit tudni akartam akkor, már tudom.
Szerintük azt is, amit nem szabadna.
Többször feküdtem kiszolgáltatottan,
betonjárdán, ágyon, vagy műtőasztalon,
ájultan, alva, leszedálva,
s fölöttem állni mindig őket láttam,
a két kápót, akiknek hajdan mindhiába
könyörögtem, hogy hagyjanak magamra.
Látszólag hagytak. Rendszerváltozás –
csipogta folyvást minden médium.
Kíváncsi voltam, lesz-e itt hazám,
pedig csak farizeusváltás
zajlott egy szabad szombaton.
Egy álszent arc az ajánlatot súgta:
ki átáll, rögtön eltűnik a múltja,
nem lesz több ilyen pompás alkalom,
most akciós a megigazulás!
És válaszoltam: így nem akarom.
Sokan álltak sorba akkor ott,
ismertem legtöbbjüket név szerint,
és azt is, hányperhányasok.
Elöljáróik tudták, mit tudok,
így lettem fogoly. Nincs feloldozás.
Láncukon telt el harminchárom év,
ellenőrizték minden szavamat,
bombát kerestek verssorok között,
átkutatták az íróasztalom,
elkergették a barátaimat,
karaktergyilkos osztag üldözött,
„megnyert emberük” ágyamba feküdt,
ott voltak mindig. Mindig, mindenütt.
Hogy bírtam, magam sem tudom.
A titkos írás volt az oltalom,
a versek, miket úgy kellett mondanom,
hogy ne hallhassa soha senki más.
Most ennek vége. Ez a lázadás!
Osszátok, adjátok tovább!
Az vagyok végre, aki nem lehettem,
magyar költő, szerintük ismeretlen,
de aki többé semmiről se hallgat,
attól se fél, hogy holnap belehalhat.
Nem veszthet semmit. Nincs benne alázat.
Üszköt ragad, hogy felgyújtsa a házat.
