A Vesztergom Andrea felhasználó összes verse >>>
KITERÍTVE
Vakító csempe. Bezárva egész éjszaka
egy szobába, egyedül. Sírnom se kell. Kinek.
Jelzőfény, kontúrok, s a magánynak mély szaga
fülembe fulladva vár. Fáradtan felliheg
a hajnal. Elképzelem, milyen lesz öntudat
nélkül. Pedig voltam már kiterítve egyszer,
míg valami végeláthatatlan kört mutat
egy fényes folyosó. Könnyek. Talán a vegyszer
szakszerű sebészkézzel összeöntött szaga
csíp, talán csak ennyi. Irritált kötőhártya
minden: kívül kémia, s belülről jött maga
a félelem: percek. Hisz most a jövőkártya
lerakott lapjaira bíztam már mindenem,
egyebet mit tegyek. Várok. Majd jönnek értem
reggel. Steril vérfoltot nézek az ingemen,
barátkozom az idegen szövettel. Térdem
liláskék, pont olyan, mint egy térképrajzolat,
vízrajz, hegyek, egy repülőről fényképezett
messzi látkép. Vagy ember. Körmömmel arcokat
karcolok bőrömre, testet és még két kezet,
hogy a pálcikaember életre kelhessen.
Mintha nem is az én bőröm lenne. Egy szike
vág rajta mértan-pontos sebszélet. Elhessen
az ábra a keringéssel. Vajon tetszik-e
nekem ez az élet, így? Nem tudom, ki voltam,
és minden szonett, vers és minden sestina lom,
amit valaha írtam? Nevetek. De holtan
nincs whisky se. Ennyi. Egy végső szesztilalom.
