A Szabó Levente felhasználó összes verse >>>
Fáradtan
Arcomon egész nap mosoly,
Még is úgy érzem magam mint egy fogoly.
Kit börtönbe zártak örökre,
Mert nem vagyok érdemes az örömökre.
El fáradtam legbelül, nem hallik a sikoly,
Az élet nem más mint egy nagy szipoly.
Ki szív belőlünk mindent mit lehet,
S mutatja a hamis arcképeket.
Az egyetlen dolog ami vidít,
Hogy egyedül lehetek és nincs ki sikít.
Hogy nem hallom ha valaki bánt,
Mert nem imádok velük egy bálványt.
Már csak a lelkem az enyém,
Mely jelenleg egy üres edény.
Nem tölti ki vidámság, öröm,
Csak próbál átjutni a ködön.
Homályos az út mi előttem áll,
De majd minden összeáll.
És a megkönnyebülés rám talál,
És én magam leszek az utcabál.
Néha csak kell egy hely mely messze van,
És feldob rossz hangulatunkban.
S nem kell más csak az hogy ott legyünk,
S egy mély lélegzetet vegyünk.
És akkor boldog leszek,
Ezek a gondolatok tetszenek.
De sok minden van még addig,
S lelkem máris alszik.
Ki piheni magát a holnapi harcra,
S nem gondol a kudarcra.
Mindig csak előre kiáltja hangosan,
És viseli a terhet rangosan.
