A Vida Anikó felhasználó összes verse >>>
Elárult lelkek
Keserű a mennyország,
megváltás a pokol,
hervasztó az,
mit magaddal hozol.
Hallgatsz a síron,
mint elárvult gyermek,
magadban mondva:
„Senkinek sem kellek.“
Azt hitted, eldobtak,
azt hitted, szerettek,
azt hitted, minden
rosszat elvettek.
Hittél egynek, soha
ne higgy többnek,
lakatolt kapuját
vered az ördögnek.
„A halál a biztos“,
Júdásod megmondta,
mikor két kezét
nyakad köré fonva
taszított volna
a szakadék felé,
hogy keserűen zuhanj
halott tested elé.
Lelked tisztaságát
beszennyezte keze,
mit papírra vetett,
nem volt, csak mese.
Hazugság a neve,
álnok egy kígyó,
azt mondta, minden rendben,
hogy minden így jó.
Hogy jó is,
hogy szép is,
nyomorult életed
így lepte el a pestis.
Kínzó fájdalommal
gyötör az életed,
még mindig csak a
lakatolt kaput döngeted.
Hol van a vége?
Gyötrődnöd kell még.
Nem lesz minden
olyan hirtelen szép.
Sorsod a kezedben,
neked kell döntened.
Folytatod így,
vagy eltiprod ellenfeled?
Lesütöd a szemed,
nem mozdulsz,
halkan, csendben
a bitóhoz vonulsz.
Lelked darabjait
felakasztod a fogasra,
s így élsz tovább
hangtalanul, összetiporva.
