A Nagy Lajos Gábor felhasználó összes verse >>>
Isten szövetsége
Megtépett torz lelkemből lett,
Kérő szám, lilásan remegő hangom.
Koldusbottá fejlődött két karom,
Alamizsnáért nyúl, többé,
Nem figyelek rá, csak hagyom.
A vég rám omlott falai romosak,
Mindent eltakar, ellep a
Szennyszagú végtelen.
Emberi agy felfogni képtelen.
Romhalmazzá nőtt az értelem.
Játék ez, már nem emlékszek,
Játszottam e valaha életest.
Úgy érzem a sors kegyetlen hozzám,
Mit elém görgetett, mind alázatot kér.
Félelmet Istentől,néki táplálék jelenem,
Őt naggyá emelem, s élni hagy engemet.
De miért én, aggyal gondolkodó ember,
Miért én törjek utat.
Talán láthatnám a végtelent,
Rejtelme hatalmas fal, áttörhetetlen.
Hiú remény hagyni az esztelent,
Lépje át, hisz Isten tudja, nem lehet.
Sírunk- siratunk, tán nevetni kellene,
Járni táncunk, az ördögöt ölelve.
Hitem megalkudott, nincs Istenem,
Miért nem védi létünk,
Nem elég imánk, kell egész életünk.
Vedd tiéd, oda már minden reményünk.
Kössenek egyességet, legyen szövetség,
Isten és ördög között éljen meg az ember.
Táplálkozhatnak mindketten belőlünk,
Így jobb lehetne sorsunk,
Nem vívódnánk jó és rossz között.
Vagy… felemelkednénk,
Talán Istenné nőnénk föl.
