A Di Gennaro Plósz Kinga felhasználó összes verse >>>
Álomból imába, imából álomba.
Álomra hajtva este fejem,
összekulcsolom a kezem,
lassan, lehunyom szemem,
és imámat halkan elkezdem.
Uram; remélem, hallasz engem,
s szavaim felérnek a Mennybe,
kérlek, fordítsd felém tekinteted,
és hallgasd meg könyörgéseimet.
Tudom, volt, hogy sokat kértem,
és néha nagyokat vétkeztem,
de soha nem tagadtalak meg,
próbáltam mindig, hinni benned.
Volt, hogy úgy éreztem, elhagytál,
olyankor az élet, nagyon fájt,
vettél el, és adtál keserű halált,
be nem gyógyuló örök hiányt.
Volt, hogy angyalt küldtél,
társam volt Ő, lelki segély,
gyertyalángban meleg fényesség,
csendes éjjel, átölelő békesség.
Volt, hogy csak mellettem voltál,
és némán megértettük egymást,
sétáltunk, sok szépet mutattál,
nyomodban, kinyílt, minden virág.
Volt, hogy álmaimat meglested,
és szép lassan utunkat keresztezted,
és most, az úton Vele lehetek,
életem végéig, szerethetem.
Akik fent vannak már, a Mennyben,
követnek minket, a csillagösvényen,
figyelik minden közös léptünket,
néha összesúgnak, olykor megdicsérnek.
Ha arcunkat felemeljük az égre,
s beletekintünk a messzeségbe,
láthatjuk, boldog csillagszemükben,
tudják, soha nem feledjük őket.
Uram, feléd hálával fordulok,
és előtted térdre roskadok,
az álomból csináltál valót,
tündöklőt, életet adót.
Fordulj felém, kérlek, Uram,
hogy köszönetemet mondjam,
bár a szavak kevésnek bizonyulnak,
hogy érzéseim megfogalmazzam.
Fentről, utunkat egyengettétek,
és megtalálhattam, az egyetlent,
akit mindennél jobban szeretek,
akivel leélem boldogan, életemet.
Lassan, magával ragad az álom,
és Ő az utolsó gondolatom,
arcát magam előtt látom,
és imámat Ámennel zárom.
2017. március 30.
