A Kirilla Teréz felhasználó összes verse >>>
Kirilla Teréz versek
A szőnyeg
Az egyik hajnalon bizonyos mozzanatok szövődtek össze,
s a szálak termékeny, dús fürtökben omlottak alá,
az egész valami testetlen, mégis anyagszerű szövetté alakult,
a minta egyhangú, a tónusok sötétté lettek,
bár a tapintása lágy és bársonyos.
Elképzeltem, ahogy halálom után hosszú szőnyegként
terítem le az azúrkék ég valamely hajlatában,
a rémülettől, hogy végül egyetlen isten sem lép rá,
vadul verni kezdett a szívem.
Megérkezik és eltűnik
Ismertem egy férfit, aki csak házfalakat fényképezett.
Falak hosszú sorát. Egyiknek sem volt története.
A pokolban egyáltalán nincs történet.
A szerelem fekete szárnyú lepke a falon.
– mondja a férfi.
Kárhozat
Levélkupacok duzzadnak,
egykedvűen, a huzatos kerteken.
A híd fölött ólomszínű tej: a köd.
Habjain úszó margaréta a Nap.
Mint faliszőnyegből a por,
lassan elszállnak a világ zajai.
Ideje van hát, hogy megérkezzen.
De a vízparti ház sötét ablakai alatt
kiszáradt medencékre lel.
Holtpontokra.
Valahol egy mozdulatlan városban
kell lennie egy reliefnek, mely hűen,
pontról pontra ábrázolja a folyamatot,
ahogyan együtt átszakítjuk az idő ütőerét.
És végül is csak a nevetésed.
Ahogyan ott lebeg a kezdet előtt és a vég után,
egyazon kárhozatban.
A mélybe vetett háló
Az óriási, vörös halászháló
- mielőtt alámerülne a mélybe-
egy hosszúnak tűnő pillanatig
merev sziluettként hasít a levegőbe,
a forró leheletet is,
egy dermedt novemberi reggelen
körülrajzolhatod az ujjaddal,
mielőtt a pára eloszlana.
Mozdulatlanok a démonok.
Egy napos, tavaszi délutánon
morogva rád köszönnek.
Még gondolatban sem léteztél a földön,
de ők már ismerték nevedet.
Távolabb, piros és kék vascsövek,
eldobált gumiabroncsok közt,
a folyópart sárga homokjában
lehajtja fejét egy ló.
A halász kihúzza a hálót a vízből.
Bárány a sínek közt
Egy pályaudvar pillérei.
A gravitáción túl
a magány az egyetlen,
ami mérvadó.
Ideges pelyhekben tapadnak a kezek az ablakokra.
Szétfoszló párafoltok a szenvtelen üvegmezőn.
Egyik utas sem bír vonatra szállni,
és mindegyikük ősz.
Állnak a peronon, mint házfal tövében
az elvirágzott gyermekláncfüvek.
Szállnak a fehér pihék.
Ellepik az arcomat, orromba tapadnak.
Az izgatott nyálkahártya görcsbe rántja
az apró arcizmokat.
A világ szelíd, mint a bárány.
A móló száraz, szálkás deszkáján
hontalan illúzió a melankólia
a tó tükre ráncos,
zöld villanása száll fáról-fára
árnyékok szerteágazva,
kőhideg ábrák összetörten
a szorongás aromáját
ontja a horizont,
azúr tónusú szövet
egy soha nem létezett világ lüktet
át, az ismeretlen semmi
cirádaként fonódik rá saját történeted
leheletnyi burkát repeszted mindig
van egy nyitott pillanat ott a képben
mélyből mélybe hull
Árulás
Tekintetem pupillád
kimeredt hártyáiban ázott,
fokról-fokra lankadva el
a gonosz, korhadó lemezeken,
mint kába vad billeg rajtuk az idő,
az idő, én időm.
Halkan eleredt a történet is,
hidegen és tisztán zuhog,
a fény metszette falrajzokon
hosszan figyeltem,
hogyan változnak az árnyfoltok.
Az est, mint kávétócsa, csordogált
az üres úton.
Arcok üvegen át
Saját kiáltásaim tartanak fogva.
Mint egy keretbe foglalt próbababa,
jeges, áttetsző cellákban forgok.
Nesztelenül hullnak vágyaim:
opálos szövetek a levegőben.
A vitrinen át rám meredő arcok.
Hajszálaikat is megszámlálhatom,
lehunyt szemhéjuk mögött pásztázhatom
álmaik lebernyegét.
Érintés nélkül is karcolhatom
szaruhártyáik lüktető falát.
Lépteik ütemét,
mint egy harangjátékot,
végigkongathatom az üvegtáblákon.
A kockákon túl ott a régi város,
csupa gótikus alakzat.
az arkangyalok glóriái
egymás félkörébe tapadnak,
mint plakátokon a narancsok.
a neonfény szárította arcok
mozaikját megtöröd, mint a kenyeret.
Azon a napon, amikor lélegezni kezdek,
ez a mozdulat marad az egyetlen táplálékom.
