A Visi Gábor felhasználó összes verse >>>
A fenyőfa
Áll az erdőszélen
Irdatlan óriásként,
Örökzöld színben,
Halhatatlan árnyként.
Mókus ugrál mélabús
Ágai között,
Zúgva süvít a szél
A zordon bércek fölött.
Bömbölő hegyi folyam
Zuhog tajtékozva
Egy magaslatról
A sziklás szurdokba.
Társai már nem
Élnek e tájon,
Matuzsálemként
Maradt magányos.
Évszázados törzse
Ellenáll szélnek, viharnak,
Mit a szálló párák
Az égen kavarnak.
Szálfaalakját tíz
Ember át nem éri,
Életét az erdő
Őreként éli.
Ágait ezer meg ezer
Tűlevél borítja,
Tobozait páncélpikkelyek
Tömege takarja.
Hatalmas sziluettje
Kiemelkedik a tájból,
Termete sötéten
Tornyosul a világból.
Némaságát semmi
Meg nem töri,
Életének emlékét
Titokként őrzi.
Favágó ember
Nem háborítja,
De eljön az idő,
Hogy az évek terhe
A földre taszítja.
