A nagy szeder erzsébet felhasználó összes verse >>>
Újkori szélvihar
Macskakövek sorjáznak, szürke utak rendje,
mint estéli harangszó úgy dobban a szívem.
Pocsolyákon, s göröngyökön át lépkedem,
háborog becsapott, megcsalt hitvány életem.
Rab vagyok és szolga, hazám a te öledben,
árva, e megtépett és haldokló szigeten.
Künn tombol az újkori tavaszi szélvihar,
bús szívemben a harang gyászdalát kongatja.
Mennyi vihar söpri vérben ázott utadat,
ahol hazátlan lett a leigázott magyar,
Széttárja karját, sír a föld tiporja talpa,
szülőföldem, e szó immár külföldre szakadt.
Szülőföldem, hol vagytok ti, a lelkes ifjak,
ajkatokról nem zúg már harcra hívó nóta.
Nem leng a zászló, pusztán a hideg szél fújja,
megfagyott a magyar címer gyertyafény alatt.
Sötét az ég halovány a hold karimája,
mint a bőröm, mely romlott életem záloga.
Sápadt, hiába járom napsütötte utam,
a hátrányom követ és soha el nem apad.
Magyar vagyok, hol sírva, hol büszkén kimondom,
fodrozó Körös partján csendbe kapaszkodok.
S ha megszédülök az Úrhoz szól fohászom,
add védtelen magyarokra kegyes áldásod.
Olykor őrült vagyok, s a halált kívánom,
pocsolyákon át a szikrázó fényt ott látom.
Kinyújtom karom, s várom legyen támaszom,
de eltűnik, felhő takarja szabadságom.
Rab vagyok, e földhöz ragadt védtelen szolga,
végefelé jár szakadékkal bélelt utam.
Ha elhagyom hazám, s lenézek a múltra,
talán éri akkor bőröm a nap sugara,
Barnára festve talán fenn nem löknek hátra,
s könnyem nem hull többé magyar imádságra.
Tavaszi szélvész söpri az utakat tovább,
s én még ballagok átlépve a pocsolyát.
Nagy Erzsébet
Szarvas
