A Laukó Anikó felhasználó összes verse >>>
Az élet tusája
Mikor felsír az Élet,
Öröm könnyek hullnak.
Kis kezével megragadja
a mutató ujjad!
Eltékozolt percek szállnak el!
Semmi sem örök!
Ki magára marad ki tovább lép,
Ki sír, a sírod fölött!
Ki ébreszt, ki altat,
Ki hagyja, hogy èlj!
Ki téved, kinek rabja vagy,
Kényszerít, hogy fèlj!
Nem ragad más arcodra,
mint a bánat tenyere!
És elviszi tested vonszolva tova
Az élet szekere!
S ki rád nevet, követ vet, sajnàl, óv ès félt!
Tétován nézi végig, életed premierjét!
Tántorogva, fintorogva várakozik a remèny!
Ki itt marad, küzd és harcol, mert az Élet kemény!
Egymást gyalázva le, lelkeket tiporva el, kiabál a gyarlóság! Féltékenység, ostoba vágy, fokozott gátlástalanság!
S ki elhull menet közben, álruhát ölt a büszkeség!
Ki fölé hajolt, könnyeivel mosva el a küzdelmét!
Sír, mert ezt akarják látni mások, mert egyedül maradt!
Lelkében már rég elásott, mindent mi belőled maradt!
Körbe fonva szorongatja nyakát a halál keze!
Nem engedi el, nem jön a változás szele!
S mi csillag hull mèg le a Földre!
A szél sebesen törölve nyomait el örökre!
Ki egykor voltál eltűnik, a Földdel válsz eggyé!
Nem érdekelt soha senkit, míg éltél miket tettél!
Te is egy eleme vagy ennek a rendszernek!
Amit kiiktatnak amint az időd lepereg!
Elmúlik minden bármilyen áron!
Mert mindannyian egyek vagyunk ezen a Világon!
