A dr. Györki Géza felhasználó összes verse >>>
A magány
A magány
Amikor egyedül vacsorázol,
És magaddal bújócskát játszol.
És otthonról hazamennél,
Akkor érzed, hogy magányos lettél.
Mikor a tükörben idegen az arcod,
És eluntad végleg a harcot.
Mert tudod, hogy sohase nyertél,
Akkor érzed, hogy magányos lettél.
És hiába mondod magadnak,
Hogy nem vagy egyedül.
Hogy más is ugyanúgy magányos,
És másnak sem sikerül.
Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk,
és egyre többen leszünk egyedül.
A magány, az nem az, ami körülvesz,
Hanem az, ami hiányzik - itt belül.
Mikor az évek már összefolynak
És nem jelent semmit a holnap
És magadtól fel se kelnél
Akkor érzed, hogy magányos lettél
Amikor semmi sincs, ami fontos
És nincs már kedved a szóhoz
És mindegy, hogy kit szerettél
Akkor érzed, hogy magányos lettél
És hiába mondod magadnak
hogy mi a magány
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvényén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
Már nincs magány már nincs egyedüllét,
Elmentél örökre
