A Varga Árpád felhasználó összes verse >>>
Telente
Szeretem a telek jöttét,
Valamit mindig tartogat.
A bronzos, frissen tört dióbél,
Az illatozó narancshéj,
A végtelen tévéjátékozás,
Kis kincsek,
A sütemények, fények,
A búvárkodás évszaka ez.
Kint kellemes hideg van,
Kellemesen hideg a vadon,
S ha nem, hát kéményfüstök
Jelzik nekem vakon,
Merre keressem
A lélek-leheletet;
Hol a hon, s mi a vadon
– nekem felelnek.
Szeretem a telet,
Melegedni kellet.
Selyemcukorkák édes íze
A szájban,
Hótól fényes csend van
A szobában,
És minden-minden
Mindenkori.
Újra tetszik a magány,
A meleg zokni.
Hallom, ahogy az óra kattog,
Miközben szemem íve
Könyvek szaga közt
Képzeletembe karcol
Lágy és szende képeket
– ahol nem szívják véremet,
S nem dívik haramiák egybegyűjtő tanyája,
És mindenkinek van még halhatatlan mamája…
Tudom, eljön lassan az idő,
Mikor már úgysem élhetne ő…
Télben született, télben szakadt meg élete
– nincs már itt, erről… (nincs többé…)
Ó, nincs esti mese!
De akkor is fáj,
Hogy így van halál.
Annak nincs, s ne is legyen
Évszaka!
Nem lehet övé a hó,
A dunna,
Az ágropogás!
Nem lehet övé az olvadó tavi jég
Rettenethű szava!
Vagy… ha igen – sajnálok mindent.
A halál nemcsak anyámat vitte el.
De elvitte vele a téli álmokat, mindet,
S e meglopott rendben révedek.
Most lassan jön egy újabb tél…
Mégis, szeretem a telet,
Egyebet nem kíván úgysem tőlünk,
Minthogy a tél pusztán
Melegedni kellet.
(Pápa, 2012 októbere-novembere)
