A Varga Árpád felhasználó összes verse >>>
Ante portas
Munkám most ideköt, iskolába.
Bár tanárnak készültem – nem az vagyok.
Gyereksereg zsibong, itt kréta, ott tábla;
így sem veszítem én a holnapot.
Velem van minden, mi engem világít,
s a munka csak munka, megnemesít.
Jól megvagyok, kevesek haragok, és ez számít,
a pénz meg nem hajt, nem adós-rab vagyok.
A legszentebb érzés, mikor már egyedül járok,
s itt csend karol, ölel, és nyugalom.
Minden már ismerős, jókedvvel megállít,
bármerre nézek hát körül.
A díszhalak, kint a madarak,
a növények, a fenyők és fikuszok,
a kövek, a padok, a járólapok,
a csövek, az ajtók és ablakok,
a falak, a képek, a bútorzatok,
a lépcsők, a székek, a szagok,
a termek, a táblák, a szürke asztalok:
mind-mind nekem ragyog.
Mi gondom itt, nem rontom őket,
nem rontjuk egymást, ők sem engem;
öntözök, tisztítok, rendezek szépen,
összeforrunk iskolai csendéletben.
E falak között a tudás csodája-palotája
eszembe juttatja, lám hol is vagyok,
s hol voltam akkor, mikor én is csodáltam
még reggel a felkelő napot:
anyám ébresztett, indulni kellett,
vágy és érzés naponta kapott;
tanultunk békát és véres kardot elképedve,
hogy a világ majd tőlünk is kapjon.
(Pápa, 2013)
