A Varga Árpád felhasználó összes verse >>>
Otthonfoglalás
Hol a helyem? Hol éljek?
Virágos álmokat hol reméljek?
Hol legyen a színhely, a családi fészek?
Hova temessek majd múltbéli képet?
Honnét hiányozzon a szoba-meleg?
Hová gyűjthetek emlékeket?
Honnét mehetek, hova visszatérhetek?
Ezek valóban nehéz kérdések…
Hol rebeghessék gyermekeim szájukon, konokul:
„A szülőföldet nem hagyjuk,
nem költözhetünk el – csak úgy!”
Mint mikor én is így zokogtam
Szentdénesen, ötévesen,
s utáltam érte anyámat mérgesen.
(Minden egyes költözés
szívembe szúrt tőrdöfés volt;
talpam alól kihúzott szőnyeggé vált
kerti rög, fájó képpé forrt utcafront.)
Ma a képzeletemmel körbevont otthon jobban vonz,
mint akár egy felderített,
tán a beágyazott relációk miatt, imitt-amott…
Tán mert az érdek apja, a kapcsolati tőke
még rám sem hederített.
(Bár remélem, jobbára nem is fog.)
Én csak egy helyet keresek, otthont, házat,
fundamentumot majdani szolid családomnak.
S míg furcsálkodom, azt is tudom, persze,
előbb-utóbb ez meglesz
– de hogy’ lehet modern ember ily elveszett?
Egyedüli lényként fejlett ember e bolygón
ne tudná saját hajlékát felhúzni?
Hivatal, mérnök meg pénz nélkül nem megy,
mert helyettünk döntött az életmódi?
S még ha fizikai térben nem térhetek el én sem,
azt már tudom, hogy mit nem akarok.
És ha fordított cél is ez mérsékelt ég övében,
tudathasadásba pusztulni nem fogok.
A háló-evolúció törvénye célszerű:
oly kis hal légy, mely átjut a legkisebb lyukon!
Káosztól félni pedig nem kell – majd rend lesz!
Túlélőt nem szorít elbukott…
(Pápa, 2014)
