A Varga Árpád felhasználó összes verse >>>
Naponta
Némán ballagok.
Környékemen az élet
Csak úgy ragyog.
De valamiért még mindig
Nem tisztul előttem a táj...
Szürkén kolompol a nyáj
Az elevenség mezején,
Madárlátta élményt nyújt itt
Minden aprócska kis élőlény,
De rutinosan, szelíden szemlélem meg őket,
Már csak szürkén hat a számban a nyár.
Tévelygek a természet szép terepén,
A környezetmustra csak félig éltet
– hová tűnhettem immár?
Megy le a Nap… és én érzéketlen vagyok:
Nem érzem az újat, nem töltenek fel a szagok.
Bedől a könnyvíz a szemembe,
Csak dől, dől…
Feltelik szemem alja, mert ők jutnak eszembe.
A halál öl…
Mi ez a kísértés?
Mit keresnek rajtam?
Miért oly nehéz elfogadnom?
Szemem miért fog ki rajtam?
Nem kell nekem halottak
Meg anyák-apák napja!
Mindennap kínoznak!
Sorsom így akarja...
De nincs idő sírni sem, nincs idő könnyezni.
Ordíthatnék!
Gödröt ásnék, abba üvöltenék,
Hogy ne hallják!
Mást ne zavarjon a fájdalom,
Azt hideg agyagfalak felfogják.
Hisz, én is felfogom,
De mégsem…
Fel is dolgozom,
Vagy csak kérdem?
Az időt úgy tanítják, múltával nyugtat.
Érdekes: a pillanatnyi halál folyton öl,
Pedig ölni csak mégoly eleven tudhat.
Nincs kijelölt célom erről,
Eldőlt: életem javarészét
Élő szülő nélkül kell, hogy éljem,
Bármi is érjen, s majd bármi is tépjen szét.
Csak tudtam volna, ó én akkor,
Még jobban becsüljem a gyerekkori perceket…
Üzenem minden gyereknek immár:
Nincs korai emlékező tisztelet!
Nem lehet elég korán a jelent
Múlttá téve átlátni,
Hiába még gyerekész a kikelet,
Sajnos
Lelenc lehet egykor bárki…
(Pápa, 2012 novembere)
