A Kulcsár Zsolt felhasználó összes verse >>>
Hamuval takart
Hamuval takart kép az élet,
szótlan, néma minden,
halkan kell fel a nap,
tüze éget szüntelen,
álomból kilépve, mint tépett
szárnyú angyal, árnyék vagyok
befed a hamu, romváros ez,
nem az én világom ez,
s mégis az enyém is, nézek,
látok, tapintok, szeretek...
S hold nyugszik messze nyugat
falai mögött, romvárosban élek,
múltam romjai között, s most
nevetek, sírok, csend van, milyen
furcsa is ez, néma lennék,
vagy csak a vágyak mik erre
a helyre terelve omlasztották rám
az életem, Istent kérdem,
nem felel halandónak már ő sem.
Hamuval takart kép az élet,
koszos, iszapos a legtisztább
víz is mi mossa égből hullva
arcomról az éveket, milyen kínzó
is most ez, könnyezek,
nem sírva, csak cseppek szállnak
szemeimből alája, elmúlt sötétség,
elmúlt a hold ideje,
éget a fény, nem vagyok bukott
angyal, csak számkivetett.
Nézek, nézek, létezek, vérzek,
s bíborba borított leplekbe bújva
bújtatva lelkem szárnyai gyógyulnak,
míg az ember gyenge, a lélek
sebei forrnak egybe, térdre rogyva
a hamuban adom át magam
egy új holnapnak, most a romok
magasodnak felém, hamu borít be,
ledőlnek falaim végleg, igen ledőlhetnek...
2016. 11. 29.
