A Korponai Melinda Angéla felhasználó összes verse >>>
Idők
Puha párduclábán elosont, ami fáj,
Mögötte kihűlve, üres, sivár a táj.
Bársonytakaróján tovaillan a Múlt,
Kötényébe rejtve, ami ölébe hullt.
Édes, éber álmából pattan a Jelen,
Fejét forgatva szétnéz, mit tegyen.
Lassan tápászkodik, kézen húzza a remény,
A vágy, hogy más lesz minden,
A vágy, hogy más leszek én.
Háruló homályba burkoltan áll a Jövő,
Hozzá az út hosszú, nehéz, kerülő.
Sejtelmes vigyorral int, üzen felém:
Mire felismerem, lassan megértem én:
Minden, ami volt már, ezután is marad,
Nem hoz fergeteges fordulatokat
Az Idő, és a lényegen
Sajnos vagy sem, nem változtat semmi sem.
Felnyitom a Jövő bársony dobozát,
Benne örökmozgó balerina forog csak tovább.
Zenéjére lassan elindulok.
Leszek, aki voltam. Vagyok, aki vagyok.
