A Székely Erzsébet felhasználó összes verse >>>
Szomorúság
Már nem örülök annak,
Aminek még régen,
Már nem izgatnak álmok,
Hogy újra el is érjem.
Már nincsenek emberek,
Akiket szerettem,
Már "nem fáj annyira",ha magányosan fekszem.
Már elfogadtam azt hiszem,
Ami sokat bántott,
Már nem akarok dűhvel élni,
Mert ez ezerszeres átok!
Nincsen kiút tudom,
Mert nem bennem van a megoldás,
És azt is látom, hogy ez csak így,
Fájóan a mélybe ránt.
Vagy lehet, hogy megoldhatnám,
De az másoknak is fájna,
És az én szívem nem arra van,
Hogy az embereket bántsa.
Mert akármennyire fájt,
És bármennyire csalódtam,
Én akkor is szeretek mindent,
És téged aki a felejt ma!
Engem könnyű felejteni,
Hiszen nem vagyok én senki,
Tudod azt te milyen,
Szerethetetlennek lenni?
