A Ferenc Kustra felhasználó összes verse >>>
Lehettem volna szirtkő?
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet,
Vittem is magammal barátomat, az ebet.
Lehettem volna szirtkő, lejtőn, csúcsra menet.
Fűszálként mindenütt megterem, tarolón végzetes baj,
Ha napra kerültem a fejemen rögvest olvadt a vaj.
Mindig tapasztaltam ide-oda, jártamban-keltemben,
A csűrés-csavarás a menő, ez alap a sikerben.
Az őszöm, úgy vélem, immár szép, szürkés-télikabátos,
Talán ezután, már csak telem lesz, hideg zúzmarásos.
Ahogy jő az életvég egyre inkább nincs metódusunk,
Akkor már csak a hajat hátrasimítva, csak vakkantunk.
Manapság már, többször kijárok a folyópartra, gondolkozni,
Hol üres a tájék, a nagy víz sem akadály, nem áll meg folyni.
Viszek egy zsebnyi követ, azt jól lehet a vízbe bedobálni…
Beléjük kövesedve a múltam, mit nem lehet eldobálni…
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek,
Itt jó, senki nem zavar, mert nincs akadály, hogy hosszan képzelegjetek.
Gondolatom kisuhan a víz fölé és int a többieknek, gyertek.
A víz megállás nélkül csobogva folyik csendesen,
A múltam a kavicsokban lakik, lám, véglegesen.
Eddig én voltam mindenkinek egy senki,
Most sem vagyok magamnak... már jó nagy senki,
Közeleg az idő… úgyse sajnál senki.
Vecsés, 2013. november 5. – Kustra Ferenc