A Ferenc Kustra felhasználó összes verse >>>
Jó társaság a magányom…
Vizionálom, hogy vele sosem vagyok egyedül…
Nekem a magányom a legjobb társam,
Így nem vagyok egyedül, ő a váram…
Ahogy botorkálok az utamon,
Elmém csak köröz, nagyon kutatón…
A szívem folyvást csak remél,
De meddig tart ki a remény?
Körbenézek, mint senkiházi,
Koldus jön szembe, nem akárki!
Mind a ketten csak éhezünk, legalább a jó szóra,
Árokpart ülünk, napfény jő hajnali virradóra.
Egy nincsen csak, hogy senki nem fogja meg a kezem,
Pedig egy kézszorításért eladnám a lelkem…
Volt nála lőre, azt ketten pirkadatig meg is ittuk.
Mindent átbeszéltünk, előbbre azonban nem jutottunk.
Elváltunk, én kóricáltam tovább
Semmi nem változott, hovatovább…
Magamhoz öleltem a magányomat, nehogy már őt elveszítsem,
Azt igen nehezem bírná elviselni kilyukadt lelkiségem…
Sorsunk eggyé vált, de úgy, hogy ölelve, megfogtam a saját kezem…
Vecsés, 2015. január 1. – Kustra Ferenc
