A Ferenc Kustra felhasználó összes verse >>>
68 évnyi idő…
El kéne már dobni régi rozsdás énem,
Csak úgy, mintha az nem is kellene nékem…
De hogyan, amikor itt van bennem, érzem?
Életvonatom holtvágányon örökre, miért maradt?
Még induláskor a váltónál, mi ok volt, hogy elakadt?
Ha csak áll a vonat egyhelyben, mert ott marad,
Minden, mi a szerkocsiban van, álom marad.
Akkor is ketyeg az idő, pereg a homokóra,
És minden pillanat röviden fogja szaladóra.
Egy helyben toporogva rohantam, szinte észre sem vettem,
Mások szóltak, hogy a holtvágányon gyökeret eresztettem…
Hú de, csodálatos minden! Némán elállt a lélegzetem…
Az élet sötétsége maga a végtelen örvény,
Az élet mélysége, feketelyuk mi mélyen fösvény…
Az időspirálban elvész az idő,
Száraz sziken, élőlény-növény, nem nő!
A csendem mindig megvolt, de ordítóan kevesebb,
A sötétségem mindig megvolt, de mindig sötétebb,
Minthogy elsüllyedtek volna és nincs más, mi becsesebb...
Idők elvesztek, az élet posványában,
Életrészek elvesztek, csend magányában,
És csak haladtam, tántorogtam a lökdösődő, torz-alkat tömegben,
Magányom meg segített, hogy el ne vesszek a saját ürességemben.
Nem volt hosszú utamon, csak itt-ott árva indóház,
De láttam többször is integettek, ez volt szegényház…
Nem volt hely, ahol menet-utam porát lemoshattam,
Nem volt egy rekamié, hol a fejem lehajthattam.
Érzem tudatomban, hogy fogva tart engem a saját láncom,
Magamban a börtönöm, és abban forr, saját, maró pácom…
Börtönláncomon lógni, ez egész életemben a táncom.
Jó lesz, ha ezen túl, mosolyt képzelek a látott arcokra?
Jó lesz, ha ezen túl, fegyver nélkül állok ki párbajokra?
Jó lesz, ha ezen túl ürességben keresek, irt... bajokra?
Vecsés, 2016. szeptember 3. – Kustra Ferenc
