A Ferenc Kustra felhasználó összes verse >>>
Sorsom… meg vagy tán’ írva?
Sorsom, Te hogyan működsz, meg vagy tán’ írva?
Nem lehet, hogy az iromány, irka-firka?
Te mindig velem vagy követsz, mint az árnyék,
De még nem tapasztaltam, hogy ezzel nyernék…
Csak haladsz előre, mintha én nem is lennék,
Úgy csinálsz velem, mintha fényben lepke lennék.
Van olyan is, mintha két lovon ülnék egy fenékkel,
Te meg csak vezetsz engem bősz, dupla kegyetlenséggel.
Szivárvány és viharfelhő ritkán szövődnek eggyé,
Bánatom és a záporeső nem, nem nőnek heggyé.
Viharban nem hallani a vaksi csendet, nesztelen
Állok a zuhogó esőben, teljesen meztelen.
Én pedig örülök, esőnek, hazának.
Örülök én mindennek, mi szép a mának.
Hagyom, hogy sorsom vezessen, de ő oly' bizonytalan,
Így én csak kóborlok, vagy ülök padon, mint hontalan.
Élem az életem és nem is vágyhatok másra
Mert, Te folyvást gátolsz engem, a bizakodásba.
Imádságos szemmel az égre nézek, válasz várok,
De csak remegő szájszéllel, mint kitaszított várok.
A szépség fénye hozzám nem ér el,
Félhomály, mi egy lelket éget el.
Örülök a télnek, a szélnek és a nyárnak.
Örülök a viharnak és a szivárványnak.
Mit tehetek én, hagyom, hogy mutasd az utat,
A lelkem nélkülem, máshová úgysem futhat.
Bánatom nagy és nő is, köd lepte tengerré,
Víz is megnő, hogy elnyeljen, cunamis heggyé.
A lelkemben van türelem, és a szívemben remény,
De hatvannyolc év alatt… ember lassan, olyan kemény…
Vecsés, 2016. február 28. – Kustra Ferenc
