A Ferenc Kustra felhasználó összes verse >>>
Bíborvörös hóvihar!
Az erdőben…
Susogva hullottak falevelek,
Az erdők megadóan vedlettek,
Megadóan csak tűrték gondjukat,
Hullatták bíborvörös lombjukat.
A szomorú zizegés, minden más neszt elfojtott,
Egészen betöltötte erdőt, szinte visszhangzott.
Amikor a szél felkerekedett, beszórta az utakat,
Meg az fák között beterítette, beljebb a tisztásokat.
Mikor szél felkerekedett, holt levelek felhői emelkedtek
A levegőbe, kavarogtak és tovaszálltak, mint fergetegek.
Ilyenkor az látszott, mintha az ősz nagy vasfoga harapna
És haldokló táj fölött, bíborvörös hóvihar tombolna.
Hulló levelek zizegése, bánattal és nyugtalansággal eltöltő,
Az ősz, bár időben érkezett meg, olyan volt, mint egy megvadult betörő…
Könyörtelenségével, nyár szép színeit durván, kegyetlenül eltörlő.
Az erdőknek már lassan, csak hideg aranyfénye vala,
Ez a kifosztott, csupasz mezőket is elbúsította…
Látszott, diadalmaskodik az ősz kegyetlensége,
Mindenütt csak győz, a kegyetlen, taroló ereje.
Egy alacsony domb lejtőjén magános, fiatal nyírfa állt,
Zsenge, világos, selyemfényű kérgén szélroham muzsikált…
Rázta a gallyakat és zúgva élvezte sütő napocskát.
Jön az elmúlás és jön a hideg tél,
De a fa bízott… ő jobb jövőt remél…
Jön nemsokára a fehér hóvihar,
De ő túl fog élni, mert ő így akar…
Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc
