A Fekecs Nora felhasználó összes verse >>>
Elmélkedés*
Hangtalan kiàlt az erdônek a lombja, a madarak éneke, a kabàtnak a gombja.
A napfény megterìt, legbelül szètesem,
Aranylò lakoma, én mégis éhezem.
Szavaim üres pohàrba öntöm, a boldogsàg ízét ezzel köszöntöm.
Oly messze a szikra, mi mindennek a nyitja,mellettem a szépség, mibôl ered minden kétség.
S elhagyatva àll az elmének a szobra,a semmitôl tàvol, a mindenségtôl jobbra.
Làtomàs volt csak talàn, egy àlom,mibôl az ébredést még most is vàrom.
Hullàmok törik meg néha a csendet,könnyeim vàjnak a folyònak medret.
Mert viharzò széllel elhagyott egy baràt,
Benne az erdô, a madàr és a kabàt.
