A Fekecs Nora felhasználó összes verse >>>
Hovà vész el...?
Bàr tudnàm, hova tûnik,
Az àldàs, mit gyermekként kaptunk...
Az àrtatlansàg, a tisztasàg, a szeretet, mibôl jòl laktunk..
Àmulattal nézek ràtok, àllatok..
Ti megôrzitek, mit mi nem tudunk,
Nem fertôz titeket az , mivé mi vàlunk,
S mi elôl folyton elfutunk.
Megszületvèn pedig még mi sem vàgyunk màsra,
Szeretô szavakra,gondoskodàsra,
S minden ölelést, amit csak kapunk,
Aprò kezeinkkel szàzszor visszaadunk.
Annyi kell csak, hogy szeretve legyünk..
Mi magunk is akkor még bàrkit megszeretünk,
Bàrkit, ki jò hozzànk, nem szàmít a neve,
Sem a zord külseje,sem az üres zsebe..
De a hangos szavaktòl összerezzenünk..
Az erôszaktòl fèlünk, és jéggé dermedünk..
Tehetetlen nézzük, szívszakadva halljuk,
S felsírvàn tiltakozunk, hogy ezt nem akarjuk..
És mégis..hogy az évek egymàs utàn jönnek,
Lelkünk egyre kiabàl, s követik a könnyek...
Feszít a harag és eljàr a kéz,
Csattan a szò és bomlik az ész...
Most màr tôlünk fèlnek..minden àllat s gyermek,
Amikor a démonjaink szabad utat nyernek..
De megàllok olykor, és sírva kérdezem:
Emberek, hogy lettünk mi ilyen fertelem..?
Miért bàntjuk egymàst, magunkat, a vilàgot?
Szàndékosan àrtani..ilyet még ki làtott..?!
Hova vész el az, hogy szeretünk és szeretnek?
Bàrcsak Isten megtartana minket örök gyereknek...
