A Osváth Egon-Csaba felhasználó összes verse >>>
Azt mondtad
Azt mondtad, szép lesz.
Szép lesz és jó,
Gyönyörben túlcsorduló.
Azt mondtad szép lesz, mikor rá gondolok,
Hogy én is, mint tudatlan bolondok,
Szeretni fogok.
Szeretni, de mit?
Mindent!
A hajnalban lábujjamra cseppenő harmatot,
A fülemülében a dallamot,
A bakelitben az emléket,
S a könyvekből elhiszem majd a meséket.
Azt mondtad szeretni fogok.
Szeretni akartam.
Szeretni a zajt a csendben,
Tenger moraját a szélben,
Meg a harangszót pontban délben.
Szerettem volna szeretni,
Mint mályvát a tábortűz parazsánál,
Mint kutyám vigyorát az ágyam lábánál,
És macim mosolyát könnyekkel telesírt párnámnál.
De Te nem hagytad.
Nem hagytad szeretnem azt,
Aki megtanította volna nekem mindazt,
Hogy mi az a szeretet.
Túl sokat akartam? Túlléptem a keretet?
Mit nekem a szeretet,
Ha nem foghatom kezedet?
Ha nem érezhetem a meleget?
Engedd szabadjára szemedet.
Lásd már, hogy e szeretet
Képez nekem eledelt,
Hogy tápláljam a világot
Mely a mélységből hozzám kiáltott.
Kezdj el élni!
Vegetálsz.
A fejedből messzire ki nem látsz.
Nem is láttam messzibbre,
Csak néztem, mint rohan tükörképem a vesztibe.
Nem is láttam, csak néztem tán
Bamba, hazug tekintetemen át
Lelkem tükrét, szememet,
S benne a végtelen fekete ürességet.
Most is itt van és félek tőle.
Nem tudom, mi jöhet ki belőle?
Hiányzik a tűz, mi tükröződött pupillámon.
Lencseként Téged szórt a láthatáron.
Élt még ott benn valami,
S még lehetett hallani
Lelkem édes suttogását,
A vidámság melódiáját
A félhomályos emlékre gondolván.
Mikor szélesre feszített, őszinte mosoly mögött kacagván
Azt mondtad:
Szeretsz.
